Irodalmi Szemle, 2018
2018/11 - Csabai Máté: Négykezes (próza)
Vegiil a legbolcsebb zsuritag azt mondja, hogy nagyon iigyesek vagyunk, de soha ne engedjiik el l'gy a gyeplot. Az a bizonyos tuz legyen szep - valahogy igy fejezi ki magat, ami szerintem is ostobasag, Lili pedig napokig diihong rajta. Vannak alnok zenek. Ezek olyanok, hogy addig tamadnak, iitnek, vernek disszonans akkordokkal, hogy teljesen megadod magad, tonkremesz, aztan jon egy fenyes dur akkord, meg nehany mollos dallam, es a szepseg ugyjut be rajtad a ledontott ajtoidon, hogy azt mar visszaparancsolni nem tudod soha. Benned marad. Azt hiszem, hogy a rossz dolgok keszitik elo az embert a jo dolgokra. A kovetkezo ket evben szamos versenyen szerepeliink, rengeteg koncertet adunk, megsem erezziik, hogy tobbek lennenk altaluk. Egyszer Londonban jatszunk, amikor a hangverseny kozepen elgurul mellolunk a zongora, es a kozonseg nevetni kezd. Lili felall a szekrol, es a karomnal fogva rangat be az dltdzobe. Percek telnek el, iiliink egymassal szemben, es neman megallapitjuk, hogy mindaz, amit jatszottunk aznap este, hazugsag volt. Ugy jatszottunk, ahogy hallani szerettek volna minket. Ugy mozogtak a vallaink, a karjaink, az ujjaink, ugy dolt elore a torzsiink, hogy idegennek ereztiik dnmagunkat is. Hosszu hallgatas utan csak annyit kerdezek, hogy ugye, nem volt jo, es Lili bolint. Nem megyimk vissza a szinpadra, es hiaba siet utanunk egy iigyelo, hogy mar rogzitettek rendesen a zongorat, visszamehetiink, es hiaba kerlel az iigynokiink. A kozonseg visszakapja a penzet, mi pedig egy csapasra hirhedtek lesziink. Attol kezdve meg tobb helyre hivnak, es a neviinkben mindent elvallalnak. Hamburgban a Wanderer-fantaziat jatsszuk, amikor Lili a darab kozepen (azt hiszem, szandekosan) belekezd a Nagyfugdba. Alig emlekszem a hangokra, de improvizacidval atjutok nehany iitemen, Lili pedig valaszol az improvizaciomra. A lapozo panikolni kezd, veletleniil kettot hajt a kottaban, mi pedig visszateriink a leirtakhoz. Ugy emlekszem, errol a koncertrol keszult hangfelvetel is, bar azota sem tudtam azt megszerezni. Lisszabonban nem vagyunk hajlandok a szinpadra lepni, mert az arcomon megjelent egy pattanas. Magunkra zarjuk az ajtot, nem valaszolunk a kopogtatasra, a szervezdk pedig kenytelenek hazakiildeni a kozonseget. Minket ez nem erdekel tulsagosan, meg akkor sem, amikor apa dt percen at ordit a hotel folyosojan, hogy ezt nem tehetjiik, es jojjiink eld. Pedig o is tudja, hogy epp ez a celunk - hogy megtehessiink barmit, es most elsosorban a billentyukre gondolok.
