Irodalmi Szemle, 2016
2016/5 - TALAMON ALFONZ - SHAKESPEARE - Schiller Erzsébet: „Minden mű mögött ott lapul egy le nem írt másik..." (Hetényi Zsuzsa Nabokov regényösvényein című kötetéről) / ÍZLÉSEK ÉS POFONOK
altal regenynek tekintett memoart es a befejezetlen Laura modelljet is, emellett reszletesen elemez egy novellat, es egy onallo fejezetet szentel egy fontos hatastorteneti momentumnak: Nabokov fiatal koraban leforditotta Lewis Carroll Alice Csodaorszagban cimu konyvet, s a monografia vegigkoveti azokat a nyomokat, amelyeket a meseregeny hagyott az eletmuvon. Az onforditasok, a regenyek orosz, illetve angol nyelvu ujrasziiletese mellett Hetenyi Zsuzsa figyelmet szentel a magyar forditasoknak is. A vallalkozas elso latasra meghokkentden nagyszabasu, de olvasas kozben a szerzo arrol gyoz meg, hogy a teljesseg igenye indokolt: a regenyek gondolatok, motivumok, hosok osszjatekaban egymast is ertelmezik, tiikrot tartanak egymas ele. A monografus, aki irodalomtortenesz, tanar, fordito es persze olvaso, elindul a konyvenek alcimeben befgert szovegosvenyeken, es setara hiv az eletmuben. Minden zegzugat bejarja, minden dsszekoto utat felfedez, es vegig is barangol rajtuk - majd ujabb es ujabb osvenyekre, gondolatok, motivumok, kepek, esemenyek, iroi technikak alakitotta dsszekoto utakra bukkan - szinte a vegtelensegig. „ Minden mu mogbtt ott lapul egy le nem irt masik, amelyhez csak a rejtett utalasok menten kanyargo gondolati osvenyeken lehet eljutni" - olvashatjuk (269). Az utalasok, osszefiiggesek szamtalan modon es mertekben - es az olvasotol is fiiggoen - rejtettek vagy transzparensek. Egy fontos korai novella, a Berlini utmutato elemzesenek segitsegevel kezdi Hetenyi Zsuzsa az olvaso beavatasat sajat Nabokov-olvasataba, megmutatja, hogyan erdemes koszalni - nemcsak Berlinben, hanem - a nabokovi szovegekben, hogyan lehet rabukkanni az osvenyekre. A beavatas ugyanakkor folyamatosan tortenik, legalabb a monografia kozepeig. A novella elemzese soran Nabokov irodalomtorteneti helyet is kijeloli, amelyhez meg sok bizonyitekkal, adalekkal fog szolgalni konyve soran: az iro az orosz szimbolizmus, az ornamentalis proza felol indul, s idovel egyre erosodnek prozajanak azon vonasai, amelyek regenyeit a posztmodern irodalomhoz kotik. Hetenyi Zsuzsa hivatkozik a Nabokovnal valamivel idosebb, szinten emigrans Vlagyiszlav Hodaszevicsre - az egyetlen kortars orosz szerzore, aki hatott Nabokovra -, o beszelt arrol eloszor 1937-ben, hogy Nabokov fo temaja maga a forma, leleplezi eszkozeit, megmutatja, beavat tudatos prozaja mukodesebe: ugy tesz, „mint a biivesz, aki azzal kapraztatja el a nezoit, hogy be is avatja dket varazslatainak laboratdriumaba" (92.). A monografia egyik alapkerdese az iro tudatossaganak problemaja, annak merteke vagy mertektelensege. Talan maga a monografus sem vette eszre (vagy egy nabokovi jatekot uz), hogy milyen erosen szovi at irasat ez a kerdes, es hanyfele valaszt ad ra - Nabokovval egyiitt. A kotet elejen Nabokov a szavai es hosei teljhatalmu urakent all elottunk, aki minden leheto eszkozzel iranyitja az olvasot is. A monografia vegere a filologus elemzo - mondjuk igy - „legyozi" az irot, megmutatja, hogy nem kepes a megoly onreflexiv szerzo sem teljes mertekben kontrollalni a szoveget. Az elemzo a maga utolagos, kivulrol eredo ralatasa miatt tobbet tud rola, mint amennyit a szerzo „beletett" („az rossz jel a munka mindseget illetoen, ha csak
