Irodalmi Szemle, 2016
2016/4 - BEVETÉS 2016 - Mellár Dávid: Ürítések (versek); M. D.; Minden valóság egyszerre; Cím nélkül; Beszélgetések egy guminővel (prózák) / BEVETÉS 2016
BEVETES 2016- Benned meg azt szeretem, hogy mindig nedves vagy. Ez a nedvesseg tart engem eletben. Olyan ez, mint a magzatviz. De naluk a csavar fordult egyet. Meg ugyanazon lendiilettel rogton meg egyet.- Vonzodom hozzad - mondta a fiu, mikozben belemarkolt a lany kocos hajaba, hogy az ne hanyja ossze magat. Egesz halkan csinalta, mint egy igazi holgy. A fiu latta a gyomra tartalmat. Ahogy a belsoje szetfolyik a jardan, ami mindig csak egy napig tartotta eletben. Kesobb a lany mehenek halk zokogasat a gydnyortol. Kozben kancsoszamra ittak az istenek italanak olcso utanzatat. Minden olyan volt, mint a mesekben. Csak epp kozben megtortent a vegsd atvaltozas. A hercegek es hercegnok idovel mutalodtak. Az egesz idillbol csak annyi maradt, hogy a reszeg kamionosok minden nap megmentik a kurvakat az ehenhalastol. A csavar pozt valtott. A lany felelmeben, vagy csak siman meglepddotten, szoritotta a csikket a segglyukaval. De aztan megnyugodott, mert a kitorni vagyo sperma eloltotta a parazsat benne. A pasi ugy gondolta, elete utolso cigijet valami szent es szuz helyen kell eloltania. Csak ugy, az ejszaka kozepen szenteltvizet nem tudott lopni, ezert ez a resnyi oltar, ami elott mindig csodalattal hodolt be, es most eloszor aldozott is, megfeleldnek latszott. Ragyujtott egy miatyankra is, es kozben a buneit rairta a lany hatara. Az nem mozdult. Nem is tudott volna. Izmai es szive gorcsben alltak. Meg mindig nem ertette, hogy megis, hogy tudott egymasutan haromszor is elelvezni. Nem kaptak be a futoszalagos faszt. Egymast teptek szet es raktak ossze ujra mindennap. Belulrol kezdtek el bomlani. Leepiilt fokozatosan minden gondolat, minden szemelyisegminta benniik. Minden egyes olelessel a felszin alatt bujkalo sejteket marcangoltak egymasbol. Energiaatomlesztes. Megloptak egymast meg genetikailag is. Apro fenyszilankokra tort szet minden trikor, amit szemiik valaha utanzott. Szerettek volna valamit megmenteni. De mar nem volt annyi elet benniik, hogy teremteni tudjanak. Roncsolas es iirites. Ennyire futotta a kedviikbdl. Az esti setak kozben halk kopogassal hagytak hatra alkatreszeiket. Eszrevetleniil hullajtottak el szerveik rendszeret. Egy eldugott padrol kivancsian neztek, ahogy a felenk tulipan rozsava fonnyad. Majd iigyetleniil elejti minden kincset. Azt a keveset is, amije maradt. Lattak, hogy a vegen nem lesz tobb, mint egy kimagaslo, kover fuszal, ami kbnydrog a rothadasert szegyeneben, hogy milyen egyiigyu es meztelen. Hogy milyen vegletekig egyszeru. Amikor mar valami nem kepes tovabb roncsolodni, amikor mar minden olyan tires, mint a teljesseg elkepzelt vazlata, akkor egy pillanatra mintha megnyugodna az egesz, a leepiiles lelassul, a termeszet megadja magat. Egy kis ido mulva pedig mar minden magatol kezd atomjaira hullni. A felszin alatti detonacid beindul, a megmaradt reszecskek is szetesnek, mint a rothadt alma, amit fergek zabalnak beliilrol, es egy gyenged simitastol osszeroskad az egesz csillogo vaz.
