Irodalmi Szemle, 2016
2016/2 - KÁRPATALJA - Vári Fábián László: Vásártér (regényrészlet) / KÁRPATALJA
kArpAtalja- Jezus Maria - kialtott fel anyam -, ez a fiu valoban oft volt a halottas haznal! Gyere gyorsan, hadd mossam meg legalabb a kezedet! Amikor a gyari szirena megszolalt, nagyanyam visszatolta a futo kozepere a fazekban maradt etelt, hadd melegedjen, mire megjon apam. Jott is az hamarosan, de nem ugy, mint maskor. Lihegve, izgatottan esett be a hazba, es az eves most csoppet sem erdekelte, egyenesen a radiohoz tartott. Amig bekapcsolta es a Kossuthra allitotta, odafordult ertetleniil bamuld nagyapamhoz es halkan suttogva valami forradalmat emlegetett. Mar sziirkiilni kezdett, amikor negy-ot felnott ferfi allitott be hozzank. Egymasra vetett pillantasaikban kerdesek, arcukon bizonytalan mosoly, vagy csak annak az arnyeka, vagy nem is tudom - talan a fenntartasokkal megeldlegezett remeny vert tanyat. Egyikiik, Szilagyi Feri, apam unokatestvere, maskor is megfordult nalunk, de ettol a naptol kezdve jott szinte minden este. - Tudod mit, Tentas - fordult apamhoz -, vegyiik le a kredenc tetejiriil a radiot, tegyiik ide az asztalra. Igy nem kell majd bdmboltetni, es mindenki hallani fogja. En es Sanyika, akit Gizi nenem ismet a Nagymama gondjaira hagyott, meghuztuk magunkat egy sarokban, ahol eppen talaltunk egy keves helyet. Sanyika elkokadt a napi teblabolasban, mar szivesen lefekiidt volna, de en elszantan figyeltem a kesziilodes minden apro mozzanatara. A radio valami semleges muzsikat kozvetitett, s hiaba jarattak a hullamkeresdt oda-vissza, jo nehany percen at nem mondott semmi erdemlegeset. De aztan beszelt, s az emberek szinte ratapadtak az ARZ massziv kis dobozara. Szerettem volna tudni, hogy mit mond, ami annyira fontos nekik, de az elkapott mondatfoszlanyok ertelem nelkiil lobbantak el a levegoben, s az eloszor hallott nevek - Gerd, Dobi Antal es Kadar Janos -, bar mindegyik megmaradt bennem, szintugy nem jelentettek szamomra semmit. De egyszer csak - a hangszordn is atjott - felzugott a tomeg, s a magyarok egyre hatarozottabban es elesebben kialtottak az eterbe, hogy „Ruszkik haza!" Konyhankban az emberek homalyos tekintettel, okolbe gorcsolt kezzel neztek egymasra, es elszantan suttogtak: de akkor innen is - minden orosz menjen haza! S masnap vagy harmadnap Beluka mar ropcedulakat gyartott. Egy csizma leszakadt gumitalpanak sima fonakjaba fel- vagy talan egy centis betuket vagott, hatteriiket borotvapengevel, ahogy tudta, kiszedte, s az igy kapott kliset tintaval atitatott posztoba, majd tiszta fiizetlapokra nyomta. Nem sajnalta ra, boldogan szedte szet a huszkopejkas fiizeteket. A Vasarteren szetszort roplapokbol a mi hazunkba is keriilt nehany. En elsosorban az egyenetlen, diilongelo betuk kepere emlekszem, melyek az apam szajan keltek eletre, es az is elottem van, hogy a felnottek tagra nyitott szemmel hajlottak egy haszontalannak mondott gyerek keze munkajara.- Meg tudta csinalni, meghozza tukdrirassal! - mondogattak, majd elolvastak ujra es ujra, s az esetlen betukbol osszetakolt szavak fokozatosan az en ertelmemben is osszealltak, jelentest kaptak, es kimondva ugy hangzottak, akar egy koveteles, melynek vegrehajtasat mar lehetetlen tovabb odazni: „Mert ez a fold magyar haza, minden orosz menjen haza!" Jaj, de ez a remeny annyira sem volt eleg, hogy magunkat rendesen beleeltiik volna! Mar azokban a napokban katonai szerelvenyek erkeztek a vasutallomasra, s
