Irodalmi Szemle, 2016
2016/2 - KÁRPATALJA - Vári Fábián László: Vásártér (regényrészlet) / KÁRPATALJA
- Na, jojjon valaki, fogjuk meg, es vigyiik be a hazba - szolalt meg Elvira, megelegelve a tanacstalan bameszkodast. - Erzsi neni, maga meg hozzon egy lavort vagy egy rossz vidret az agya ele, mert kesobb hanyni fog... Szegeny Beluka! Tul hamar lett arva, es a videki gyerekekhez kepest is tul hamar lett onallo, idejekoran lett kenyszererett felnott. Karpotlasul azonban oft volt neki a merhetetlen szabadsag, amelyet senki sem korlatozhatott. Ha epp arra volt kedve, a Tisza-parti fiizeseket jarta, naphosszat hordta haza a haborubol ott hagyott vagy a laza fovenybe eltemetett s a vizfolyasok altal kitakart hadianyagot. Hogy mi kesztette erre a veszelyes gyiijtd szenvedelyre, ma mar senki sem tudna megmondani. Maga eszkabalta kisszekeret huzott maga utan, mert a vas nehez porteka, s bar a kiilonbozo tojas- es kukoricagranatok nagy resze mar hatastalan volt, eldfordult, hogy az eletevel jatszott. A Mariska neni idosebb fia, Bade, aki frissen leszerelt katona volt, meg le sem vetette a kek parolis repiilos egyenruhat, megallitotta egyszer, es atnezte a kisszeker tartalmat. Igencsak elkomorult, amikor a vasak kdziil kiemelt egy tiizersegi aknagranatot. Area szinte eltorzult, olyan erelyesen ripakodott ra a konnyelmu gyerekre, s az aknat gondolkodas nelkiil a templom alatti kacsausztato kellds kozepebe hajitotta. - Ott lesz jo helyen - tette hozza -, a suru pocsolya majd elrendezi. Bela volt az elso az utcabeli gyerekek kdziil, aki bizalmasabb kapcsolatba kertilt az orosz katonakkal. Eleinte csak a temetoarokba jart el, ahova a hirados zaszloalj katonai a szemetet - egyes elhasznalt, tonkrement muszaki eszkozoket vagy azok tartozekait - hordtak. Nagy on sok haszontalan holmit, peldaul taviroszalagot tekercsszamra, lecsevelt, csomokba gyurt magnoszalagot, de olykor hasznosabb dolgokat is hazahordott onnan. Szines kabeldarabokat, kisebb akkumulatorokat, elemeket, amelyekkel meg vilagitani is lehetett, kiilonbozo radidlampakat, kibelezett vagy alig hianyos radidkesziilekeket, s ami mar akkor is felizgatta a fantaziamat - latin es cirill betiis irogepeket, amelyeknek a billentyuzetet kidobas elott egy kalapaccsal szantszandekkal hasznalhatatlanna tettek. - Hat ezt meg hoi szerezted? - kerdeztek a felnottek, ha valami erdekesebb holmit lattak nala. - A katonaszemetriil - hangzott a rovid, de mindenki szamara ertheto valasz. S az o peldajan es szerencsejen felbuzdulva hamarosan en is, de Janko, Gyuszi es masok is eljarogattunk a katonaszemetre, es egyre gyakrabban, egyre tobb idot toltottiink Belaval. Jol erezte magat a koriinkben o is. Az az dt-hat esztendo, amennyivel idosebb volt nalunk, nem zavarta kiilonosebben, az pedig egyenesen imponalt neki, hogy kdriilotte vagyunk, ugy figyeliink ra, akar egy vezerre, s ha ugy hozza a jatek helyzete, merlegeles nelkiil vegrehajtjuk utasitasait. Hanem az iskolaval, ami szamomra ekkor meg elegge tavoli es ismeretlen volt, Beluka ugyancsak hadilabon allt. Hetente legalabb ketszer jott erte a tanito, de o ilyenkor soha nem volt otthon. Erzsi neni mit mondhatott volna? Szettarta a karjat, s valahogy igy haritotta magatol a szamonkerest:- En nem tutok semmit. En mintennap kutom asz iskolaba, te parancsolni nem tutok neki.
