Irodalmi Szemle, 2016

2016/2 - KÁRPATALJA - Vári Fábián László: Vásártér (regényrészlet) / KÁRPATALJA

- Na, jojjon valaki, fogjuk meg, es vigyiik be a hazba - szolalt meg Elvira, megele­­gelve a tanacstalan bameszkodast. - Erzsi neni, maga meg hozzon egy lavort vagy egy rossz vidret az agya ele, mert kesobb hanyni fog... Szegeny Beluka! Tul hamar lett arva, es a videki gyerekekhez kepest is tul hamar lett onallo, idejekoran lett kenyszererett felnott. Karpotlasul azonban oft volt neki a merhetetlen szabadsag, amelyet senki sem korlatozhatott. Ha epp arra volt kedve, a Tisza-parti fiizeseket jarta, naphosszat hordta haza a haborubol ott hagyott vagy a laza fovenybe eltemetett s a vizfolyasok altal kitakart hadianyagot. Hogy mi kesztette erre a veszelyes gyiijtd szenvedelyre, ma mar senki sem tudna megmondani. Maga eszkabalta kisszekeret huzott maga utan, mert a vas nehez porteka, s bar a kiilonbozo tojas- es kukoricagranatok nagy resze mar hatastalan volt, eldfordult, hogy az elete­­vel jatszott. A Mariska neni idosebb fia, Bade, aki frissen leszerelt katona volt, meg le sem vetette a kek parolis repiilos egyenruhat, megallitotta egyszer, es atnezte a kisszeker tartalmat. Igencsak elkomorult, amikor a vasak kdziil kiemelt egy tiizersegi aknagranatot. Area szinte eltorzult, olyan erelyesen ripakodott ra a konnyelmu gye­­rekre, s az aknat gondolkodas nelkiil a templom alatti kacsausztato kellds kozepebe hajitotta. - Ott lesz jo helyen - tette hozza -, a suru pocsolya majd elrendezi. Bela volt az elso az utcabeli gyerekek kdziil, aki bizalmasabb kapcsolatba kertilt az orosz katonakkal. Eleinte csak a temetoarokba jart el, ahova a hirados zaszloalj katonai a szemetet - egyes elhasznalt, tonkrement muszaki eszkozoket vagy azok tartozekait - hordtak. Nagy on sok haszontalan holmit, peldaul taviroszalagot te­­kercsszamra, lecsevelt, csomokba gyurt magnoszalagot, de olykor hasznosabb dol­­gokat is hazahordott onnan. Szines kabeldarabokat, kisebb akkumulatorokat, eleme­­ket, amelyekkel meg vilagitani is lehetett, kiilonbozo radidlampakat, kibelezett vagy alig hianyos radidkesziilekeket, s ami mar akkor is felizgatta a fantaziamat - latin es cirill betiis irogepeket, amelyeknek a billentyuzetet kidobas elott egy kalapaccsal szantszandekkal hasznalhatatlanna tettek. - Hat ezt meg hoi szerezted? - kerdeztek a felnottek, ha valami erdekesebb holmit lattak nala. - A katonaszemetriil - hangzott a rovid, de mindenki szamara ertheto valasz. S az o peldajan es szerencsejen felbuz­­dulva hamarosan en is, de Janko, Gyuszi es masok is eljarogattunk a katonaszemetre, es egyre gyakrabban, egyre tobb idot toltottiink Belaval. Jol erezte magat a koriink­­ben o is. Az az dt-hat esztendo, amennyivel idosebb volt nalunk, nem zavarta kiilo­­nosebben, az pedig egyenesen imponalt neki, hogy kdriilotte vagyunk, ugy figyeliink ra, akar egy vezerre, s ha ugy hozza a jatek helyzete, merlegeles nelkiil vegrehajtjuk utasitasait. Hanem az iskolaval, ami szamomra ekkor meg elegge tavoli es ismeretlen volt, Beluka ugyancsak hadilabon allt. Hetente legalabb ketszer jott erte a tanito, de o ilyenkor soha nem volt otthon. Erzsi neni mit mondhatott volna? Szettarta a karjat, s valahogy igy haritotta magatol a szamonkerest:- En nem tutok semmit. En mintennap kutom asz iskolaba, te parancsolni nem tutok neki.

Next

/
Oldalképek
Tartalom