Irodalmi Szemle, 2015
2015/11 - KUTYASZÖVEGEK, SZÖVEGKUTYÁK - Weiner Sennyey Tibor: Karthágó, avagy az anakronista a világ végén (novella) / KUTYASZÖVEGEK, SZÖVEGKUTYÁK
KUTYASZOVEGEK, SZOVEGKUTYAK 6 Hamilkar, holttestedet, gyonyoru eziist bundas testedet, ime, itt viszem. Felviszlek Karthagdra, a jegbolygo jeghegyenek csucsara. Felviszlek es elegetlek, mint hosoket szoktak sosemvolt korokban, messzi bolygon, melyrol ide szamuzettem. Karthago! Vegtelen telek ota nem mondtam ki nevedet, s most, hogy ujra izlelem, mennyi konny es mennyi keseruseg es mennyi banat keveredik benned. Karthago! Micsoda cinizmus es jovendoles is volt, hogy igy neveztiik el az egyetlen ember epitette bazist is itt. Ember? Ember? Ember! Atkozott sarkanyfogvetemeny. Barcsak kutyanak sziilettem volna, falkaban vadaszo farkasnak akar, vagy testverednek, kolykodnek, szepseges Hamilkar, 6, gyonyoru kutyam, csodalatos ebem, huseges baratom. Elettelen testedet viszem fel a jegbolygo jeghegyere, a bazishoz, melyet betemetett a felejtes hava. Sosem akartam visszaterni a volgybol, a kunyhobol, ahol oly regota eltiink, ide, ahonnan minden elindult. Sosem akartam ujra latni ezt az atkozott gepszorny-epiiletet. Karthago, a szenvedes bazisa, az emlekezet toteme. Vonyitsatok es ugassatok, ha ember epitette szornyeteg tele kozelitetek. Gyertek, gyertek velem, kutyak! Hamilkar kolykei es szukai vagytok, egy csalad mind, egyiitt gyaszoljuk a legnagyobbat. Gyertek fel a jegbolygo jeghegyenek csucsara, innen latjuk a nyilt tengert uszo jeghegyeivel, innen belatni a vdlgyet, ahol egyiitt vadasztunk. Innen latni a kunyhot, amely otthonunk es menedekiink. A kunyhot, ahol drzom az egyetlen targyat, ami nekem abbol, hogy ember voltam, megmaradt. Az egyetlent. Igen, megdriztem valamit, egy kiildnos, regi targyat, a masik bolygorol, a masik eletbol. Megdriztem egy, egyetlenegy kdnyvet. Ebbol a szent konyvbol, mely az emberi gyarlosag bibliaja, ebbol fogok most enekelni, ennek a jegbolygonak alighanem legszentebb valaha elt lenyenek mennybemenetelen. Itt, Karthago lefagyott es hoval betemetett bazisanal, itt, a szettart karu meztelen Baal isten jegszobranak labanal epitem meg maglyamat, melyen Hamilkar porait fiistte teszem. Legyen minel nagyobb a tuz, e fagyban es hidegben jusson messze a fust, hiszen rajtunk kiviil nines leny, csak te, elfelejtett istenszobor, nem erti fajdalmamat senki sem, csak ti, kolykei es szukai Hamilkarnak. Emelkedjen hat fiistje sotet egekig, nyalja korbe az alacsonyan allo, gyengen vilagito napot. Tuz, gyulladj es egj, emeszd az egbe e tiszta leny porait, fogadd be nemes lelket! Egj! Egyetlen konyvem, Szalambd, beloled idezek gyaszomban: „Holtak! Mind halott! Nem jottok tobbe hivo szavamra, mikor a to partjan iilve dinnyemagot szorok nektek?! Tanit titka lakozott folyamok buborekanal tisztabb szemetek melyen. O, istenno, konyoriilj rajtam. Mit tettetek? Mit tettetek? Hat hoi vagytok? Meghoditott varosban vagy a vezer palotajaban? Es micsoda vezer! Atyam, Hamilkar szuffet, a Baalok szolgaja! Folytassatok csak! Vessetek ra tiizet! Magammal viszem otthonom orszellemet, fekete kigyomat, mely odafont aluszik a lotuszleveleken! Fiittyentek, kovetni fog, s ha tengerre kelek, a habok arjan fut galyam tajtekos nyoman. O, boldogtalan Karthago, szanni valo varos! Hol vannak a hajdani eros ferfiak, kik megvedhetnenek, kik atkeltek oceanokon, hogy templomokat epitsenek a tulpartokon?" Igen, jo tarsam, innen szereztem dicso neved, innen adtam neked a Hamilkar nevet. Lelked szalljon magasra e langban, mit a meztelen Baal isten jegszobranal, a jegbolygo jeghegyenek befagyott Karthagojanal gyujtottam.
