Irodalmi Szemle, 2015
2015/10 - TŐZSÉR ÁRPÁD 80 - Kulcsár Ferenc: Szép szeptemberi rózsabimbó, élő hazámból rád tekintek (Varga Imre A magányos vadlúd csapatban száll című kötetéről) / ÍZLÉSEK ÉS POFONOK
osi forrast, jegyben es egyben a mindenseggel, hogy a keletkezo mu, az alkotas, a vers, az iras a mindenseg egyfajta „keplete", tiikre legyen. Az embernek resze van a teremtesben; irasaiban ezert - eld lelekkent - tul kell jutnia a fogalmisagon, hogy ne hianyozzon belole az atlathato rend, irjon bar a megteresrol, az ahitatrol, az erorol, a gyongesegrol, az igazi s a velt eniinkrol, a tanftasrol, a peldaadasrol, az on- es vilagismeretrol, az idorol, az orok jelenletrol. „Nem szeretnem, ha ontetszelges, onsajnaltatas volna barmelyik mondatom. Se buntudat, se hiusag!" (47.) - irja Varga Imre. Miert is? Mert ugy erzi, ugy tudja, hogy a foldi eletben vegso soron minden szenvedes: az igen kiizdelme es a nem kishitusege is; ugyanakkor a segelykialtas meg a pokol torkabol is ertek - annak a keresese, mi az, ki az, ami/aki sem belli I, sem kiviil nincsen, de azert megiscsak van. Azt kell(ene) hat megtudnunk, leirnunk, vilagkent milyenek vagyunk; milyen a vilag boriinkbe kotve-zarva. S mindezt ugy, hogy kozben az egysegben, az Egyben maradunk, benne es belole elve; hogy ne csupan szemelyes eletiink legyen, hanem az ut es az igazsag is legyiink (50.), hiszen nines menekves onrnagunk elol. El kell fogadnunk, szeretniink kell, akik eppen vagyunk. Keriil, amibe keriil. Elfogadni, amibe keriiliink, hiszen minden torvenyszeru, minden igazsagos, minden jo, ezert a Teremto nem szereti, ha az eleted ketsegbeesett fuldoklas, kapkodas. Hogy Isten mit var toled, neked kell megtalalnod: ha magadat kicsereled, ha megvaltozol, az istened is mas lesz (64.). Reszt kell vennunk a teremtes bosegeben. Tudnunk kell, hogy minden: mult, jelen es jovo benniink van mint idotlenseg, mint drokkevalosag: az ero benniink van es korbevesz benniinket, lgy csak mi magunkat verhetjiik ki a teremtes oromebdl, megelve a sivatagot, mint agyunkat es szeretonket, mikozben csontjainkat langra lobbantja, elegeti a vagy, s „a szaj is csak dadog ekes beszed helyett, a nyugtalanul verdeso ujjak nem szerszam nyelet markolgatjak, a fogak nem zamatos gyiimolcsbe harapnak, hanem a husomat tepdesik, a bdromet ragcsalom, a teremtes deruje, boldog kiizdelme helyett nyugtalansag, rossz erzesek" (65.) toltenek el. A vilagos, folemelo es ontorvenyu elet mindig is tulterjed dnmagunkon, korbevesz benniinket elo elemkent: uszkalunk benne, mint a teremtes meleg vizii medencejeben, s o is ugyaniigy benniink uszkal es fiirdik, megmutatva, kik vagyunk, kik lehetnenk valdjaban es egeszeben, megszabaditva benniinket /e/szegenysegeinktol, /elelmeinktol, feltekenysegeinktol, /e/behagyasainktol, /eVnotainktol, /e/kegyelmusegeinktol, /e/testvereinktol, az erzesszegeny racionalitasunktol - engedve driilni masoknak, masok sikereinek. „Valaminek a vegere ertiink, mondjak, irjak sokan. Valsagban vagyunk. Vallasok, filozofiak valnak emlekezette es lelette; Isten meghalt, velte Nietzsche. De vajon az is elmult, ami az Isten szo mdgott sejlik? Meghalt a feltetel nelkiili szeretet is? Meghalt a figyelmesseg? Az dnzetlenseg? A teremto ero is elveszett? [...] ha nines Isten, ugy mero haszontalansdg az eletiink is" (135.). Pedig: erik fdlottem edes esdndjeben a lugasszolo.
