Irodalmi Szemle, 2015
2015/4 - BIOIRODALOM - Háy János: A tengerszem; A havasigyopár; Ciprián, a repülő barát; A magányos hegy (kisprózák)
Es melyik mese igaz, kerdezte a kisfiu. Mindegyik, mondta az apa. De mi volt valojaban, kerdezett tovabb a kisfiu. Ami valojaban tortent, mondta az apa, tulajdonkeppen unalmas. Egy barat, aki kereste az aranycsinalas modjat, megprobalt rajonni a reptiles titkara, de nem sikeriilt, aztan meghalt, mint mindenki. Ha nem volnanak mesek, ha nem almodnanak torteneteket az emberek, minden olyan foldhozragadt lenne, mint a ko. Senki nem emelkedne fel, senki nem szamyalhatna, meg a gondolat sem. A magAnyos hegy (I< EIVA N) Milyen oriasi hegy, csodalkozott el a kisfiu, amikor feltunt elottiik a Krivan. Az egyik legnagyobb, mondta az apa. Megmasszuk, kerdezte lelkesen a kisfiu. Majd ha nagyobb leszel, hangzott a normativ valasz. A felnottek mindig ezzel jonnek, morgolodott a kisfiu, hogy majd ha nagyobb leszek, majd ha nagyobb leszek. Talan attol kisebb lesz a hegy? Nem, csak te leszel nagyobb hozza, mondta az apa. Es mit szamit az a fel meter ahhoz az oriasi merethez. Pont semmit. Hallgass ram, mondta az apa, ez a legfontosabb. A hegyek kozott mindig hallgatni kell a vezetdre. Nem azert, mert a vezeto az egy apu vagy egy anyu, hanem mert o ismeri a helyet, s o tudja, hogy mit szabad es mit lehet. Latod, milyen meredekek a falai, es hogy mennyire maganyosan all? A hegyek is tudnak egyediil lenni, csodalkozott el a kisfiu. Hat igen! Valaha, nagyon regen, fogott a mesebe az apa, amikor meg hegyek nem voltak, csak fold, meg csillagok az egen, a fold ugy hullamzott, mint a tenger. Hol itt, hoi ott dudorodott egy hullamhat, puha volt minden, mint a sar, mint egy puha agy behorpadt volna, ha valaki rajta jar. Puha es forro volt, a raleponek egette volna a talpat. Aztan megrepedt egy dombja a hullamnak, s a repedesbol hegy bujt eld itt is, ott is, mindenfele. Hegylanyok es hegyfiuk. Hogy lanyok es fiuk, ezt nem lehet elhinni, szolt kozbe a kisfiu. Pedig igy volt. Mert akkor a hegyek ugy eltek, mint az emberek, hoi az egyik, hoi a masik peldaul szerelmes left. Egymashoz bujtak, osszevesztek. Az osszes hegylany koziil epp a Krivan volt a legszebb. Minden hegyfiu ot akarta, udvaroltak neki, becezgettek, a kozelebe mentek. Miert, tudtak jami, kerdezte a kisfiu. Hat persze, mondta az apa, akkor meg nem volt az, hogy itt a helyem, s innet egy tapodtat sem. Odamentek es kerleltek a Krivanlanyt, hogy lehetek az a hegy, aki az oledbe fekszik, aki a labadhoz, a terdedhez, az arcodhoz bujik? Te? - kepedt el a Krivan -, hat hogy kepzeled, milyen topszli vagy, neked meg milyen varacskos a keped, neztel mar tiikorbe? Te hozzam kepest egy szornyeteg vagy! Jott a masik, kdnyorgott, de a Krivan raformedt: Takarodj innen, rondasag. Ha en belenezek a tengerszembe, nem teged latlak magam mellett. Vegiil a Tatracsucs is probara indult. O volt a legszebb hegyfiu a hegyfiuk kozott. Delceg volt, igazi tatrai vitez. De hiaba
