Irodalmi Szemle, 2014

2014/8 - NÉV-ÉRTÉK - Németh Zoltán: Az álnév mint álnév (tanulmány)

(4.), Mikszát Kálmán (5.), Mikszáth Kálmán (6. osztály) (Rejtő 1992, 18-35). Nem sokban különbözött ettől az eljárástól, sőt mondhatni teljesen megegyezett ezzel a Selmecbányái főgimnáziumban tapasztalható gyakorlat: 7. osztály: 1863/64: Mikszáth Kálmán (új tanulók névsora), Mixáth Kálmán (osztályzókönyv); 7. osztály: 1864/65: Mixáth Kálmán; 8. osztály: 1865/66: Mixáth Kálmán - Mikszáth Kálmán (önképzőkör) (Rejtő 1992, 58-60; Csáky 1995,43-69), Mikszáth Kálmány (érettségiről szóló jelentés) (Rejtő 1992, 61).

A nevek kavalkádjában szinte teljesen eltűnik az „eredeti név”, a „törvényes név”, az „anyakönyvezett” név, illetve a bizonytalanság és a következetlenség szinte teljes mértékben leépíti az eredetre épülő felfogások lehetőségét. Minden bizonnyal a XIX. század második felének megengedő, nem rigorózus gyakorlata miatt az anyakönyv puszta partitúraként jelenik meg. De nem pusztán a diákok esetében lehetett szó egy-egy név hathét alakban történő vezetéséről hivatalos dokumentumokban, hiszen mint azt Csáky Károly megjegyzi, „a tanároknak a neve is különböző változatban szerepel az iskolai dokumentumokban, ami megint csak egyféle következetlenségre utal” (Csáky 1995, 54). Vagyis a társadalmi gyakorlat ebben az esetben felülírja születési név és álnév filológiailag pontos elkülönítését azáltal, hogy névváltozatok sorát generálja. A Mikszáth Kálmán név így tehát sokkal kevésbé értelmezhető álnévként, sokkal inkább olyan névváltozatként, amely nem mond ellent az eredeti név intencióinak - hacsak nem tekintjük annak a névmagyarosítás folyamatát, amely a szerző őseinek névalakjából, a Mixadt változatból fokozatosan Mikszáth alakra módosult. Ez utóbbi esetben viszont a név társadalmi kényszerek poétikai terepeként is értelmezhető, amennyiben az önmagát magyar nemzetiségűnek valló író „átírta” ősei németes-szlovákos vezetéknevét.

1.6. Az ÁLNÉV MINT SZERKESZTŐI DÖNTÉS

Bizonyos esetekben a szerkesztő ajánl vagy egyenesen hoz létre álnevet, sok esetben a szerző szándékai ellenére. Gérard Genette szerint „nem mindig olyan ártatlan gesztus az, ha valaki »megtartja a nevét«” (Genette 1992, 525). A Genette-et idéző Schein Gábor példaként