Irodalmi Szemle, 2014
2014/4 - UTCAMAGÁNY - Hímzőkor: Ami marad (Tóth Kinga: Térkép; Sós Dóra: Közben; Baki Júlia: Kitöltetlen; szabó imola julianna: Levegő; kisprózák)
UTCAMAGANY Másnap kifektettem a domboldalra sütkérezni, és az utolsó könyvemet adtam el a szerbnek, hogy vihessek rántott húst a Julcsinak a sarkiból. Azért rendes ez a szerb, mert rossz könyv volt az. Most meg a karomban fekszik, gyógyultan, és engem mégis bekért ide maga mellé ma estére. A paplan alá, a szívébe. Rejtőt olvas nekem, mert tudja, hogy azt szeretem. Most én nyugszom meg. Én alszom el előbb. Még öltönyben. Szépen kitöltöttem. Feszesre húzott nyakkendő, talán ereszkedő test, nem volt mindig így, de beleszokik az ember az életébe, hozzánöveszti magát a ruháihoz. Lassan igazítják rá az évek. A vonások keményednek minden súly alatt, nem kezdi reggel elölről, este nem fejezi be, inkább nem szól, hogy ne legyen. Átalussza vágyait. Ágytól ágyig ér a végtelen. Minden órával többet hagy rám, minden újabb térrel ismétli a távolságokat, nem keres több kapcsolatot, elhúzza a kezét. Később tudom meg, pont ilyen, ha megfagy a vér az ujjakban. Ingre vetkőzve. Több napja nem öltöztem át, nem érzem már a szagokat, nem reagál a közelségre semmi emberi. Nincs hely, ahol magam lehetek, az átmenet a biztos. Gondolom, lehetek én is éhes, lehetek én is bűnös, gondolom, lehetek én is részeg, gondolom, lehetek én is kétségbeesett. De ezt már csak gondolni lehet, a vonások többé nem engedelmeskednek. Kartonvárosok mellett élek, még kilóg az ing a derékszíj alól, nincs kihez fordulni, eltűnt mind, és vitte magával az éveket, vitte magával az otthont. A nyakkendőm rejtve a parkban, egy korhadó fa ágán. Talán emlékeztet majd rá minden nappal, hogy nincs hova tartozni többé, és egy kitöltetlen rubrika marad a bélyegem, ami miatt nem létezik az arcom. Más kabátjában. Kirakat lett a testem. A minden változása keményíti a közönyt, a szemeket mindig kerüli, nem néz rád, csak lopva, miközben ki van téve a tekinteteknek. Ad néhány forintot, megnyugtatja magát, tudja, hogy jó ember, én tudom, hogy nem az. Van elég gondolat még a télhez, nincs tárgy, ami használhatatlan lenne. Nincsen szemét, ami az utcán van, az bárkié. Én is a közösségé lettem: bennem látják minden nap azt, amilyenné nem akarják az életüket. Az elhatározás maga vagyok, közérdek. Újra öltöny. Ódivatú. A pádon hevert, nem kell már senkinek, talán még a nagyapámon volt ilyen. A gombok épek, és szépek a kifényesedett részletek, úgy emelem a karom és fordítom a törzsem, hogy ezek a megfelelő helyeken legyenek. Szép ez a két számmal nagyobb élet, elférne még alatta bárki, ha nem vágyik többre, mint néhány kilónyi ölelésre. Néha odahúzom, lassan melegszik át a mellkas bal fele. 8 Baki Júlia KITÖLTETLEN
