Irodalmi Szemle, 2014
2014/10 - Tóth László: A szövegember (önéletrajzi beszélgetések)
Tóth László A SZÖVEGEMBER EGY KÉSZÜLŐ ÖNÉLETRAJZI (BESZÉLGETŐ)KÖNYVBŐL Es eljövének az 1980-as évek... egyre több jelét adva, hogy „a kommunizmus nem életképes”, ahogy egyik velem készített interjú kérdezője fogalmazott, de - szintén az ő szavaival - „összeroppanása előtt a döglődő oroszlán még egyszer támad és hatalmasat mar”, és a hatalom, nyilván moszkvai vezényletre, mindegyik közép-európai országban bekeményít, szinte egyszerre számolva föl a régió szellemi műhelyeit: az újvidéki Új Symposiont, a budapesti Mozgó Világot, a kolozsvári Echinoxot, és - idézve a fentitől - „Csehszlovákia is a teljes sötétség korszakát éli”. Amivel kapcsolatban előrebocsátom, a legkevésbé sem áll szándékomban utólag a mindentudó szerepében tetszelegni, s még kevésbé későbbi ismereteket, tapasztalatokat a megelőző időkbe visszavetíteni, esetleg mártírt, forradalmárt sincs kedvem csinálni magamból, ahogy annyian tették 1989 után. Mert nem voltam az. Sőt azt is bevallom, nem emlékszem rá, hogy már az 1980-as évek elején nyilvánvaló lett volna számomra, hogy „nem életképes a kommunizmus”. Nincs ilyen felismerésemről tanúskodó levelem, naplófeljegyzésem, mozdulatom, emlékképem. A rendszer „viselt dolgairól” persze annál több, de a dolgokat, eseményeket nem így, nem ezzel a tudatossággal, s még kevésbé nem ezzel az elvi vagy gyakorlati ellenzékiséggel éltem meg. Valahol megírtam már, valószínűleg nem is volt bennem kimondott ellenzékiség, tudatos társadalomellenesség vagy a rendszer elleni megfoghatóbb lázadási hajlam. Sőt még azt se lehet mondani, hogy nem fogadtam volna el az adott kereteket, korlátokat: inkább - a megváltoztathatatlannak hitt/vélt) tudomásul vételével - beletörődtem, hogy nekem/nekünk ez jutott, ezen belül kell élnem, élnünk. Ahogy Alain Badiou a XX. század filozófiai aspektusait összefoglaló meggondolkodtató könyvében Oszip Mandelstammal kapcsolatban is felveti - nem mintha most magamat az orosz szellemóriással próbálnám mérni -, hogy bár a költő az 1930-as években afféle „művészlázadóként” szembekerül ugyan a sztálini zsarnoksággal, „de soha fel sem merül benne, hogy sorsa nincs a Szovjetunióhoz kötve, sem az, hogy igazi politikai ellenzékivé váljon”. Nos, valahogy így voltam ezzel én is, vagyis ekkor még fel sem merült bennem, hogy a sorsom nincs Csehszlovákiához kötve, s más utat is választhatnék, választhatnánk. De mivel az élethez hozzátartoznak némely belső normák, legalábbis a számomra, illetve nem tagadhattam meg meghatározott alkati vagy öröklött, esetleg kialakult tulajdonságaimat, igyekeztem az adott lehetőségeken belül tartalmasán, értelmesen élni, igényesnek maradni magammal s másokkal szemben, s főleg a munkámban ragaszkodtam bizonyos alapvető eszményekhez és értékekhez. A szolgálat sosem volt tőlem idegen, szolgának viszont sosem voltam jó. így bár nem emlékszem rá, hogy a fennálló rendszer feltétlen ellensége lettem volna, a diktatórikus hatalom és kiszolgálói egyre inkább az ellenségüknek, ellenzéküknek tartottak. Élni, dolgozni akartam, s nem csupán megélni és meglenni valahogy. Egyszerűen nem tudtam megengedni magamnak, hogy 44
