Irodalmi Szemle, 2014
2014/10 - KÉP/SZÖVEG - Szabó Lovas Emőke: „...valaki, akit önmagomban figyeltem...” ( tanulmány)
Kt ívszöveg Felmerülhet bennünk a kérdés, miért volt szüksége Nádas Péternek az Emlékiratokban éppen egy falikép - leírásra? A szerző Hazatérés című esszéjében fejti ki problémáit a nyelvvel mint a megértés eszközével, a tárgyak alaktani azonosságára utaló kifejezéssel és az író képzeletében élő tárgy közötti feszültséggel, különbözőségekkel kapcsolatban. ír a szorongásról, ami a legegyszerűbb kijelentéseket is megelőzi.2 „Hiába próbálom átadni a gondolataimat, érzéseimet a másiknak, ha ugyanazt a kifejezést ő máshogy értelmezi.”3 így találunk rá a képre mint médiumra, amely kiszabadítja az embert a nyelvi korlátok közül, és közös látványt teremtve vezeti az embereket egymás gondolataihoz. 2 Vő. Nádas Péter: Hazatérés. In uő: Esszék. Pécs, 1995, Jelenkor Kiadó. 13-14. 5 Nádas Péter a Talált cetliben. In Vincze Gabriella: A szöveg és kép viszonya Nádas Péter Valameny- nyi fény című fényképalbumában. In Tüskés Anna (szerk.): Art Perennis. Fiatal művészettörténészek 11. konferenciája. Budapest, 2010, Centrart Egyesület. 4 Nádas Péter: Saját jel. In uő: Hátországi napló. Pécs, 2006, Jelenkor Kiadó. 163. 5 Nádas Péter: Emlékiratok könyve. Budapest, 1986, Szépirodalmi Könyvkiadó. 437. 6 Uo. 439. Viszont Nádasnál jelen van a feloldhatatlan „ekphrasz- tikus félelem” is arra vonatkozóan, hogy mikor, milyen arányban és mely szinteken érdemes a vizuális gesztusokat szóval illetnie.4 7 Vö. Vincze Gabriella: i. m. 211Ü216..211. A műalkotás leírásának nyelvkritikai-egisztenciális aspektusa a szépirodalmi közegben és a megrendítő képekben még inkább felerősödhet. Hogyan beszélhetünk a minket megrázó eseményekről, hogyan működhetnek a traumajellegű emlékezésmechanizmusok, többek között Stollberg kisasszony pataujjáról, azaz a „szépségbe öltözött tébolyról”5 s annak fényképéről? Az említett fotográfia érzékiség és brutalitás foko- zásos alakzatában válik mindennek emblémájává. Az antik esztétika alapján a kisasszony említett, mosolyogva maga elé emelt összenőtt pataujja soha nem lehetne ábrázolva, de épp ez a mosoly az, ami elfogadtatja és „ördögi paródiává” teszi az ember (nem csupán) testi torzulásait, s ezáltal lesz/lehet látható „illúziótlanul szánalmas testünk durván feltálalt szépsége”.6 Szöveg és kép mellérendelése, ami leginkább a művészettörténeti hermeneutika sajátja, eleve inkább elméleti szinten működik. A valóságban hol egyikre, hol másikra helyezzük a hangsúlyt, növelve ezzel az ellentétek feszültségét.7 Például a faliképfejezet csigákról szóló hatalmas körmondata, a testnek a másik testben való feloldásának gesztusa így kergetőzik, feszíti egymást a végtelenségig a másikkal, a Melchior-jelenettel. Már 29
