Irodalmi Szemle, 2014
2014/9 - ÍZLESEK ES POFONOK - Pethő Anita: Természetes sodródás (Závada Pál Természetes fény című kötetéről)
ÍZLÉSEK ES POFONOK elhallgat a frontról küldött levelében, teszik élettelivé, nyüzsgővé ezt a világot. Fontos ez a látszatzsúfoltság (ami persze korántsem olyan mértékű, mint az Idegen testünkben a helyenkénti többes szám első személyű narráció, az arctalan kórus révén létrejött már-már fullasztó szűkössége a szövegnek), hiszen enélkül nem lenne súlya, nem lenne hitele a regény második felében egyre sűrűsödő kaotikus viszonyoknak (legyen szó egy város evakuálásáról vagy éppen arról, hogy már a törvény sem véd meg a zsigeri indulat ellen, mert maga a zsigeri indulat a törvény). A Természetes fény esszenciáját ugyanis az események folyamatjellege adja. Závada ugyan három részre osztja fel a regényt - a második világháború előtti, alatti és utáni időszakokra - a harmadik részben azonban végig ott zakatol a ki nem mondott kérdés: mikor van egy háborúnak tényleg vége, hiszen mintha nem akarna befejeződni az egymásból kifejlődő egyre borzasztóbb események sora. De hamar eljuthatunk az és mikor kezdődik? kérdéséig is. Ennek következtében könnyen adódik egy olyan olvasata is a regénynek, miszerint a folyamat még most is tart. Ezt támasztja alá, hogy a központi eseményekhez képest fél évszázaddal később megszólaló kívülálló narrátor sem aktív irányítója, hanem sokkal inkább pasz- szív elszenvedője a történéseknek. Ebből a szempontból a sokat emlegetett ki- és megbeszélés, mint a múltfeldolgozás kívánatos módszere naiv ábrándnak hat, hiszen még mi magunk is kénytelenek vagyunk a korábban élt generációkhoz hasonlóan tehetetlenül sodródni az eseményekkel. Ha ebben a témában ad bármi újszerűt is ez a kötet, akkor az a - talán akaratlanul is - szövegbe kódolt sötét pesszimizmus, hogy a közelmúlt traumáinak sokunk által áhított feldolgozása tulajdonképpen lehetetlen. így azonban már egészen más értelmet J | nyer a fentebb említett bevonódás a regény világába, amelyet a szöveg nem csupán a regénykarakterek és olvasók közti közvetlen kommunikáció illúziójával, de - irodalmi alkotás kapcsán kissé szokatlan kifejezéssel élve - vizuális effektekkel is igyekszik minél hatékonyabban elérni. Látatlanban ugyan nehéz elképzelni, mit is jelent a gyakorlatban, hogy a Természetes fény esetében a fotók nemcsak illusztrációk, hanem szövegszervező erővel is bírnak, csupán olvasás közben válik világossá a játék, amit Závada valóság és fikció határának elmosásával hoz létre. A szerző interjúk vagy nyilvános felolvasások során gyakorlatilag minden lehetséges alkalommal elmondja, hogy szereplői élete a róluk fellelhető dokumentumokhoz, illetve a visszaemlékezésekből összeszedett információkhoz hűen alakul, ezek az emberek valóban éltek, van, akiknek Závada még a nevét sem változtatta meg. Ugyanígy nem kételkedhetünk abban, hogy a könyvben található képeken látható alakok is valóban léteztek egykor. Természetesen a kiterítettek, a felakasztottak is, meg azok is, akikkel meztelenül vagy hiányos öltözékben éppen egy gödröt ásatnak az őket körülvevő fegyveres katonák. Ezek nem statiszták által eljátszott filmjelentek, amik után a résztvevők szépen felöltöznek és hazamennek, hanem a borzalmas valóság egy-egy fotón megörökítve. Azonban Závada azzal az illúzióval játszik, hogy a képeken szereplők ugyanazok, akikről a szövegben szó van (annak ellenére, hogy a könyv elején figyelmeztet rá, nem így van, s a végén függelékben még fel is tünteti, honnan származnak a felvételek), a forrásokat pontosan követő elbeszélés ellenére tehát mégiscsak fikcionalizálja a történetet. Ugyanakkor érdemes megfigyelni, ahogy a képek mindig egy kicsit ki is zökkentik 85
