Irodalmi Szemle, 2014
2014/9 - Ardamica Zorán: Az identitás metamorfózisa mint trauma (tanulmány)
& ARDAM ICA ZORÁN AZ IDENTITÁS METAMORFÓZISA M I NT TRAUMA DARREN ARONOFSKY: FEKETE HATTYÚ övegemben nem óhajtom elvégezni a film kritikáját, értékelését, sem pedig komplex elemzését. Elsősorban az volna a célom, hogy általa rámutassak, a szakma és közönség megítélése szempontjából sikeres, fősodorbeli filmalkotás „olvasása” közben ugyanúgy alkalmazhatók bizonyos stratégiák, mint más művészeti ágakban, illetve, hogy egy filmszöveg befogadása közben szintén lehetséges egy-egy tematikai vonalra, vizuális nyelvelemre, a motívumkészletre vagy bármely egységre kiemelten összpontosítani. Ez nem jelenti, hogy az így hangsúlyozott építőelemek elegendőek lennének a komplex megítéléshez. Mint ahogyan például szerintem némely regény csupán feminista vagy csupán más ideológiai szempontú új ráolvasása sem lehet elegendő a mű kanonizálásához, rekanonizálásához. Ezt figyelembe véve az irodalmi művek esetében az olvasási, újraolvasási stratégia alapját képezheti valamely irányzat eljárásainak keresése, érvényesítése, valamely ideológia vagy tradíció működtetése. A film - amely sok esetben vagy eleve irodalmi mű adaptálása / interszemiotikai fordítása, vagy pedig általában minimum egy létező forgatókönyv, tehát részben irodalminak tekinthető, speciális funkciókkal rendelkező szöveg audiovizuális megformálása - komplex műalkotásjellege ellenére szintén megengedi, hogy nézője, azaz olvasója az adott befogadás alkalmával esetleg csupán a kiválasztott szempontok szerint értelmezze. Hiszen az értelmezés kifutási irányai alkalomhoz és konvenciókhoz köthetők, s a komplex, teljes megértés olyan ideális helyzetet feltételez, amely egyszeri alkalommal soha nem adatik meg, márcsak a kánon idő- és térbeli átalakulásai okán sem. Alábbi olvasat hívószava a trauma. Konkrétan olyan traumatizáló eseményfolyamatfok) formájában, amely(ek) az egész film, de leginkább a karakterek többségének értelmezését befolyásolja(-ák), a főszereplő önazonosságát pedig szélsőséges módon, személyisége széthullásáig transzformálja(-ák). Mind a rendező Darren Aronofskynak, mind pedig a főszereplő Natalie Portmannek volt már tapasztalata a végletekig fokozott stressz és a trauma ábrázolásával. Előbbinek a Pi (1998), Rekviem egy álomért (2000), Menekülés a félelembe (2002, forgatókönyvíróként többekkel), a Forrás (2006) és a Pankrátor (2008), utóbbinak a Testvérek (2009), A másik nő (2009), sőt az összességében nevetséges 55
