Irodalmi Szemle, 2014
2014/8 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Forgách Kinga: Anyafragmentumok (Szúnyog Zsuzsa Szél, szoknya, tenger című kötetéről)
tartozó szituációk („egy barnás fadobozba tette anyám a lelkét”, 60.). Minden allegorikus és minden impresszionisztikus („megvetette két tölgyfa-lábát a földön anyám”, 84.). Előfordulnak olyan motívumok, melyek vissza-visszatérve egyfajta laza kapcsolatot teremtenek a szövegrészek között és mindig új kontextusban, új jelentésekkel bővülve tűnnek fel. Ilyen például a virág szimbóluma („Futórózsa-anyámat szagolgatta apám”, 24.), de az illatok, a madarak, a cipők, a művészek és művészetek is újra meg újra megjelennek. A művet le lehetne írni találkozások történeteként is. Potenciális vagy reális anyák és apák megismerkedésének történeteként. Míg az anya figurája egyértelműen az elbeszélés központi és domináns szereplője, addig az apa mindig csak az anyán keresztül, az anyához való viszonyában kap jelentést („apám a ritmus szabályossága miatt táncolt, anyám a ritmus szertelensége miatt”, 22.). Ezzel együtt az apa is éppen olyan titokzatos és örökké változó karakter, mint az anya. A mű tehát anyák, apák, találkozások és egyes motívumok variációiból építkezik, miközben mégsem épít fel semmit, ami megfogható lenne. Még az egyes fejezetek is rövidek, töredékesek, s bár a fejezetcímek utalnak némi kohézióra az „epernagyságú történetek” ÍZLÉSEK ÉS POFONOK (42.) között, mégsem teremtenek szorosabb összefüggést. Az írás gyakorlatilag bárhol elkezdődhetne, és bárhol véget érhetne. Nincs igazán se bevezetése, se befejezése a műnek, az elbeszélés ott indul, ahol a könyvet kinyitjuk, és ott ér véget, ahol becsukjuk. Ebben a történetben minden a véletlenekből, az időtől, tértől való elrugaszkodásból táplálkozik („És eltáncolta, hogy eperdíszítés a porcelántálon”, 18.). A fő kérdés az, hogy mit kapunk ettől a megfejthetetlen, megfoghatatlan töredékhalmaztól. Az oknyomozóként értelem után kutató olvasó végül nem talál semmit, amit magával vihetne, csak a bizonytalanság élményét, azt, hogy magára maradt, egyedül van és nincs fogódzója, amibe kapaszkodhatna. Egy idő után unalmassá és egyhangúvá válik, hogy sem a szavak, sem a mondatok, sem a történetek, sem a fejezetek, sem pedig az egész könyv szintjén nem vezet sehová semmi. Az apró impulzusok, fantáziánkat megmozgató szálak nyomtalanul tűnnek el, mert nincs hová beépíteni őket. A műnek nincs csattanója, vagy másképpen; az a csattanója, hogy nincs csattanója. Kérdés, hogy a posztmodern után megelégszünk-e ennyi tapasztalattal, vagy itt az ideje, hogy valami többet követeljünk? (Szúnyog Zsuzsa: Szél, szoknya, tenger. Kalligram, Pozsony, 2013, 136 oldal, 2500 Ft/8,30 €) 95
