Irodalmi Szemle, 2014
2014/8 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Kálmán C. György: Verspublicisztikák (Király Gábor Csúf versek című kötetéről)
ÍZLÉSEK ÉS POFONOK a közelmúltra vagy napjainkra is: Váncsa, TGM, Kácsor Zsolt és más remek szerzők írásait ma is szívesen elővesszük. Igaz, a konkrét utalások némelyikét már nehezen azonosítjuk, az indulatok és az oldalvágások olykor érthetetlenek már - de a megírás ereje, a szerkesztés, a stílus, a kompozíció meg a többi elevenné teszik (vagy elevenként őrzik meg) a szöveget. A versbe oltott publicisztika - ha igazán jó, márpedig Király a legmagasabb szinten műveli - ugyanígy élő marad: s külön jellegzetessége a prózával szemben, hogy könnyebben felidézhető és idézhető. Talán közelebb visz az olvasás közösségi élményéhez, mint a próza, amennyiben a ritmus meg a rímek segítenek megjegyezni és mondogatni (legalább) egyes sorokat. Hamarabb jut eszünkbe egy-egy helyzetre versrészleteket alkalmazni, mint bármilyen kiváló prózát (talán Örkény a kivétel - de hát az „egypercesek” csaknem költemények). Ha innen, ebből a nézőpontból vetünk most újra egy pillantást a Csúf versek kötetre, sok mindent másként látunk, és sok kérdésre megkapjuk a választ. Először is: ha nem válnak is feleslegessé vagy értelmetlenné a „művészi színvonal” (amúgy is bonyolult) problémái, Király verseit nem feltétlenül mint autonóm, magukban álló, semmihez nem kötődő művészi produktumokat kellene felfognunk, hanem mint egy folyamatos jelenlét, figyelem, csaknem naplószerű publicisztikai munka lenyomatait. Ha van közöttük nagy, megrendítő vagy emlékezetes mű, az nem azért alakult így, mert a szerző kitűzött célja szerint effélét szeretne alkotni; ő rendszeresen, majdhogynem napi penzumként írja publicisztikaverseit, s ezek egyike-másika valódi szépirodalomként is megállja a helyét. (Kosztolányi tárcáit sem a novellákkal együtt olvassuk - értékük mint tárcáknak van.) Másodszor: a (meglehet, félrevezetőén és igazságtalanul) „dilettánsnak” nevezett jegyek elnyerik értelmüket: Király a műfajteremtő (vagy -megújító) kísérlethez verbuvál segítőket és tanúkat, a kommentárok a közösségiségnek válnak kifejezőivé, a válogatás (látszólagos!) hiánya pedig azt van hivatva jelezni, hogy ennek a tevékenységnek a lényegéhez tartozik az állandó produktivitás, a mindennapos alkotás. Ahogyan az újságírás a mindennapok robotja. És ha amiatt berzenkedne valaki, hogy - például - hogyan kerül egy ciklus- nyi gyerekvers a kötetbe - hát úgy, hogy aki ezt a folyamatos munkát vállalja, megmutatja azt is, amit alkotott, és a szeme előtt lebegő közönségnek tetszhet; miért is tenne félre bármit, ami sikerült? Nem kötetekben vagy szűk, szigorú válogatásokban, hanem a munka bemutatásában gondolkodik. Még pár szót a versek megformálásáról. A kötet szerkesztője előszavában poéta doctusmk nevezi Királyt - és joggal. Hihetetlenül kifinomult és tudatos metrika, bonyolult (mégis áttekinthető) rímképletek, hatalmas ötletek a rímelésben, és ökonomikus, világos szerkesztés jellemzi a műveket. Ezért aztán az történik, hogy bármilyen keserves élethelyzetről vagy borzalmas lelkiállapotról olvasunk, valami derű járja át a művet - a jól megcsináltság, a poétika diadalának boldogsága. Már-már szégyelljük, hogy elmosolyodunk, miközben igazából el kellene szomorodnunk. (Király Gábor: Csúf versek. 2012-2013. Kalanor Kiadó, Budapest, 2014, 258 oldal, 3990 Ft) 90
