Irodalmi Szemle, 2014
2014/8 - Grendel Lajos: Kampány (novella)
HOL VOLT, HOL NEM VOLT oldalunkon állnak! Éjjel ragasztunk, mikor a város már csöndes, a rendes emberek már ß | alusznak, az utcák és terek éjféltől négyig üresek, mint a holdon. A holdon nincsenek is utcák, gondolta Bara, de csöndben maradt, s Mráz beszélt a főnökkel, igencsak meggyőzően beszélt, mert a főnököt végül is levette a lábáról. No, nem teljesen vette le a lábáról, mert a pillantása gyanakvó volt, és nem is nézett többé a szemébe, mint aki szintén tudja, hogy a tilosban jár.- Egy szót se senkinek - mondta mogorván. - Az állásommal játszom.- Ne tessék félni. Csak éjfél után ragasztom, amikor már a részegeket is elnyomja az álom.- Mi segítünk a megszorultakon. - Ez jókora hazugság volt, de hát hazudott ő is. A szabadság egy kissé megrészegítette őt, huszonéves volt, még túl fiatal, az idealizmus és a materializmus még különvált benne, és ő még idealistának érezte magát, főleg a mindennapos tüntetésben és skandálásban. Ehhez nem sok erő kell. Ami a szívén, az a száján, és azokban a novemberi napokban minden gátlás elszakadt, és elemi erővel tört föl az indulat, magyar és szlovák egy pillanatra eggyé forrt, és ez eltartott egypár hétig vagy hónapig. Aztán a láz elmúlt, egyre több ember józanodott ki, és megkezdődtek a cinikus játszmák... És aztán egy következő pillanat, és mindenki mindenkinek az ellensége lett, és gyűlölték egymást, hogy azt nem is lehet kifejezni. Bara túlságosan későn ébredt fel. Már mindent leosztottak, már minden az új szabályok szerint ment, és ő, az idealista, ebből kimaradt. Akkor jött rá, amikor fölmondták a munkahelyén. Leszázalékolták. Persze csak képletesen. Nem lett rá szüksége senkinek, mert nem is ártott, de nem is használt, csak úgy lézengett a világban, mint a levegő. De a legfölháborítóbb az volt, hogy nem szüntették meg a munkahelyét, hanem más valakit vettek föl, egy néhány évvel fiatalabbat, és ezt már nem tudta elviselni. Most meg itt állt egy vödörrel és ragasztóval, a legnagyobb nacionalista szlovák párt képviseletében, mindenfelé fölragasztja azt, hogy, durván szólva, a magyaroknak kuss, mert most még lehet, hogy nem, de a következő választásokon már mi jövünk. Barának egy pillanatra elszorult a szíve. „Ezt mégsem lehet.” De aztán a következő pillanatban megcsapta a kijózanító szellő, ugyan már, hiszen ez is csak egy komédia. Eljátsszák a demokráciát (most ez a divat), de minden marad a régiben. Ezt a nagyfőnök is tudja, meg Mráz is, meg minden ember, aki nem idealista, hanem a valóság talaján áll. Egy hazafias szlovák állt a plakáton, kezével ernyőzte az üvöltő száját, „Jövünk!”, kiáltotta, és az ember majd megszakadt a nevetéstől. Még Mráz is. De a főnök komolyan gondolta, hogy tíz-húsz szavazó kiáll mellette, de valamennyien lö- köttek, munkanélküliek vagy egyszerűen csavargók meg akik dühösek a nyugdíjhivatalra, mert, úgymond, többet érdemeltek volna, mint amennyi járt nekik. Egy biztos: Bara nem fog rájuk szavazni. Bara senkire sem fog szavazni. Barának elege van a szabadságból, a csalásokból, a komédiázásból. És éjjel kettő és négy között kiragasztotta az üvöltő szlovákot, hadd röhögjön az egész város. Négy órakor lefeküdt, és délig aludt. Becsukott szemmel maga elé képzelte a feleségét, nem a mostanit, hanem a húsz évvel ezelőttit, amikor még együtt voltak, amikor még azt mondta a felesége, nos, előttünk az élet, de, úgy látszik, másmilyenre várt, és addig várt, 41
