Irodalmi Szemle, 2014
2014/1 - Pollágh Péter: Dioptriák, óperenciák; Siratótiszt (versek)
Sir at ótiszt Mint a napraforgó: jóra fordulok. Ezt mondta az uram a végén, Horthy Miklós legszebb katonája. Az északi kalapot rólunk levágták, annyit sem mondtak, hogy prosim. így tépették le a váll-lapjait is, könyvjelzőnek használta őket. A töltésig omnibusszal, aztán gyalog megyek, le a Horthy Miklós úton, az Indóháznál várom, fényes délben, egyszál magam a panama kalap alatt, ha szabad ilyet tenni a kékvérű, kelta lánynak. Mennyit idézte ezt, meg is színezte, ahogy a nevetés szokta az arc két hegyét vagy dombját, a dupla puha pofát, ahová pockok a mogyorót rejtik, medvék a málnát: inkább a medvék, nekik természetes ellenségük nincs. Nem is tudom, hol tartok. Azt hiszem, kéne egy siratótiszt, aki vezényelné a zokogást, a zongorát, amíg én itt évfordulózom, és sötét szemüvegben nézem a szelet, a vércseszárnyas eget, ahogy borul, a széltépést, a viharkodást; olvasnom kell a rohanást, ez jár a fejemben, de lassú vagyok, buta baba, nem tudok tempót váltani, talán el is akarom veszteni a fonalat. Úgy akarok öltözni a végén, mint egy templom, oltárosan, zsabósan, feketementesen. Lassan úgyis begombolnak, rámgombolnak: kifelé többé nem látok, csak kaleidoszkóp-világot. Vár egy baba bácsi, játszani is enged. Ne ess szépségbe: mondja, és nevet. 56
