Irodalmi Szemle, 2014
2014/7 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Steinmacher Kornélia: „A karneválnak vége” (Térey János Moll című kötetéről)
Steinmacher Kornélia ÍZLESEK ES POFONOK „A KARNEVÁLNAK VÉGE” T Ê R E y János Moll című kötetéről jj JJ/gyik könyvem sem puha, és egyik sem dobhártyaszaggató speed metal. Mégis a Moll a legkeményebb. Azt is el tudom képzelni, hogy bizonyos értelemben a legkegyetlenebb, csak nem nyers már, mint a kezdetek »rock and roll« időszakában. A megmunkált- ság bizonyos fülekben lágyságnak hat. A moll zenei hangnem általában melankolikus. Sok ilyen tónusú témát pendít meg a könyv. Bekövetkezett tragédiák számbavételét kísérlem meg, nem csupán magyar sorsokról beszélek, hanem európai vagy egyetemes érvényű történetekről is.” - így nyilatkozott kilencedik verseskötetéről a szerző a Magyar Narancs 2013/5-ös számában adott interjújában. A Moll a Térey-lírán belül is megújító igényű és erejű, a legutóbbi, Ultra című kötethez képest kiforrottabb és letisztultabb verseket tartalmazó, jól átgondolt és összetett kompozíciójú könyv. A hangsúlyok eltolódnak, a világnézet és a hangnem tekintetében változás következik be. A világ és a benne élők válságállapotát leképező szövegekben valóban van valami kegyetlenség, ugyanakkor ehhez a karneváli motívumokkal megörökített válsághoz az empátia és a megértés gesztusa társul. A szerző által a Szétszóratás című kötet újragondolásának szánt Moll tartalmaz ugyan egyenetlenségeket, de bizonyítja és újrabiztosítja Térey életművén belül a líra pozícióját és jelentőségét, valamint a szerző helyét a kortárs lírikusok legnagyobbjai között. Az általános válságállapot érzékeltetésére a szerző karneváli hangulatot és állapotot teremt, nem csupán magának a karneválnak a kötet egészében vissza-visszatérő szimbólumaival és metaforáival: az öt ciklusra - Magyar menyasszony, A fehér ember, A vigasztalhatatlan, Gyöngédség-projektum, Interjú Antheával - tagolt kötet tematikus és motivikus szinten több tekintetben is összeolvad. Egy-egy versen belül is összemosódnak te- rek-tájak, különböző korok és idők. A tájak, a természeti környezet, a városok és a falvak és az ott élő emberek között is létrejön egy sajátos hasonulás: az idő egyaránt nyomot hagy rajtuk, a lassú pusztulás mindenben megtapasztalható. Csak amíg a pusztulásban a természet örök megújulásra, az épített környezet a lassú változásra, átalakulásra képes, addig az ember ideje véges, és abban, hogy reprodukálja önmagát, van valami keserű értelmetlenség: a születés itt nem csoda, hanem annak a kiszolgáltatottságnak a legfőbb bizonyítéka, hogy létezésünk és sorsunk saját akaratunktól független, vagy véletlen baleset vagy mások akarata által következik be: „Vizsgáld azokat, akiknek kettős akarat volt / A születése, nem baleset; / Létük mégis a halálra mutató nyílvessző, / Megrezdítve az apák, az anyák szándékával; / Akiknek létükkel kell válaszolniuk / Két egybehangzó akaratra” ( A sértettek). A felgyorsuló emberi világgal szemben a lassan változó flóra és fauna „tempóját” magára öltő lírai hang, a moll mögött „rejtőzködő én” lelkében viharok dúlnak. Az emlékezés és az asszociáció, a nosztalgia és a történeti háttértudás lehetőségein és korlátain keresztül szólaltatik meg a karneváli 88
