Irodalmi Szemle, 2014
2014/7 - NOVÁ DRÁMA/ÚJ DRÁMA FESZTIVÁL - Száz Pál: A nyelv tája, a táj nyelve - a kimondás uralma, az uralom kimondása (a Pótoň színház Kaszálatlan mezők országa című előadásáról)
NOVA DRÁMA / ÚJ DRÁMA FESZTIVÁL ahogy a hagyomány utódok általi értelmezését, megalkotását, rekonstruálását - mintegy a személyes identitást alapozva meg - bemutató VIII. Identita című jelenet is, ahol a szlovák férfi és a szlovák nő (az „ősök”, mintegy szlovák Ádám-Éva) képét alkotja meg és torzítja el Anislava monológjában, hogy saját aszimmetrikus identitásának genealógiáját adja. A három nővér - akik inkább összefolyó alakok, mint különálló karakterek - szintén olvasható kulturális utalásként: a szláv mitológiában a germánhoz és göröghöz hasonlóan sok népi hiedelem fűződött a három sorsistennőhöz (sudicky). A táj és a vidék szintén fontos motívumforrás. Itt például a fafajták szimbolikájának katalógusára gondolhatunk az V. dialógusban, vagy Vlkoslav arca és a táj arcimboldói, analogikus megfeleltetésére a IV. jelenetben. A mitikus narratívákra játszik rá az előbb említett, a Kezdetbe visszavezető szlovák emberpár képe, míg az utolsó dialógus már a végidőkben, a posztapokaliptikus világban játszódik és az utolsó szlovák groteszk víziójával zárul (akinek megszülésén az apjuk támadását túlélő három nővér verseng). Ám ezeknél a szövegelemeknél sokkal beszédesebb az, hogy mi nincs a szövegben. A szlovák nemzeti identitásról szóló dráma ugyanis egyetlen tényszerű információt - neveket, időpontokat, eseményeket - sem tartalmaz. A múlt és a történelem eseményei legfeljebb eufemizált utalásként kódolódnak, s inkább csak felsejlenek a szöveg mögött. Ehhez hasonlóan a politizálás is ki van iktatva a szövegből. A darab egyszerre játszódik ma (a három nővér), tegnap (történelem - Vlkoslav) és a mitologikus időben (genezis - múlt, eszkhatológia - jövő). A mitikus képek rekonstruálása mellett nemcsak a képi, hanem a nyelvi kreativitás is szuggesztív erővel bír. A X. Dedicstvo című dialógus például az egyszótagos mássalhangzókból álló, hangulatfestő és ritmizáltan ismétlődő szavakból építkezik, és jut el a csap csöpögését jelentő, személyes „lef, let’, let’”-től a folyami tutajos ősök (pltník) „plf, pit’, plf” - éig (tutaj). Az előbbi esetében a fiatalok külföldre való költözésének aktuális problémája éppúgy felmerül olvasati lehetőségként, mint az amerikai kivándorlások a századforduló környékén. A XI. Hon című jelenetben az apjuk elől rejtőzködő, báránybőrbe bújt nővérek szövegében az apa mesei átverése mögött az illegális határátlépés, a kémkedés, a csempészés társadalmi problémái idéződnek meg. A motívumok variálása, a több síkot egyszerre kombináló metaforikusság vagy szimbolikusság, a mondatok asszociatív sor- jázása lebegővé, álomszerűvé teszik a szöveget. A líraiság azonban nem vérteleníti el a drámaiságot. Éppen a belső ellentmondások, az állításra következő tagadás vagy kétségbe vonás teszi drámaivá a szöveget - a cél a felszabadított, totalizált fantázia, hogy egy adott dologról mindent gondoljunk el, ami elgondolható, mindent mondjunk el és mutassunk meg, ami elmondható és megmutatható. így értendő tehát a fenti drámaköltő jelző. A szimbolikus imagináció az a fogalom, amely ezt a totalizálást és többsíkúságot lefedi, és amelyet a szöveg anyanyelveként beszél. Gilbert Durand a szimbolikus imagináció alaptermészeteként az akár ellentmondást is magában foglaló „kétértelműséget” határozza meg - amely éppen ezért gyakran alkalmazza a fent említett iróniát és eufemizációt. A szimbolikus imagináció „kétnyelvűsége” tehát a szövegben az álnév által felvetett, szimulakrum jellegű kettős identitásra rímel, „...a szimbólum dinamikusan élő tagadás, az idő és a halál tagadása” - írja Durand, s a szimbólumot a vitális, pszichoszociális és antropológiai egyensúly helyreállításának eszközeként határozza meg (Durand 2012, 88-94). 80
