Irodalmi Szemle, 2014
2014/6 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Soóky László: Szerelmi romantikus komédia Komáromban (A Komáromi Jókai Színház A velencei kalmár című előadásáról)
ÍZLÉSEK ÉS POFONOK bánatpénz az legyen, hogy kivághatok egy fontot belőled, szép húsodból, testednek ama részén, ahol nekem majd épp kedvem telik.” Mint később megtudjuk, ez az egyfontnyi hús Antonio szíve lenne. Más szálakon - mese a mesében - szerelmek szövődnek: Lorenzo a karnevál éjszakáján egy frappáns, magában burleszk elemeket hordozó jelenetben megszökteti Jessicát, aki biztos, ami biztos alapon magához veszi apja pénzét s ékszerei egy részét is, további lézengésük dramaturgiai kudarc. Portia kezéért számos kérő verseng, az ő szíve persze csak Bassanióért dobog. Arany-, ezüst- vagy ólomládika rejti Portia arcképét, melyet ki meglel, azé a nő keze. A kérők közül fizikailag csak Marokkó hercegét (Skronka Tibor) ismerhetjük meg, kinek jelenléte mind az udvarlási, mind pedig a választási motívumban felüdülést hoz az egyébként lagymatagon folydogáló történetben. Remek a herceg fél-nyelvtudása, s ragyogó Nerissa szinkrontolmácsolása: Portia: Vedd át herceg, s, ha benne van képem, tied vagyok. Nerissa: Herceg, na, nő van benne-e? Lenne nekedé! Marokkó: Pokol! Ez mi ez? Fejhalál, szem, tekercs. Olvas, mit ír? S ha már így szóba került, örvendek Bárdos Judit őszinte, tiszta, mégis bájosan fiatalos, sallangmentes szerepformálásának. 3. Örülhettünk egy-egy, az események alakulását nem túlságosan befolyásoló, ám színésziig hiteles etűdnek is, ilyen például Öreg Gobbo és Lanzelo Gobbo megismerkedése, melyben apa és fia életük első találkozásakor olyan bensőséges odaadással beszélnek el egymás mellett, mintha minden nap megismétlődő leckét mondanának fel. Vagy Gratiano jelenései, aki mindenkor színt és dinamikát visz az unatkozó lanyhaságba: folyamatos részegsége sem egysíkú, s ha szerepénél fogva nem is mozdítja előre a fejleményeket, figurája mindenképpen emlékezetes marad. Kevésbé a gyűrűk s hordozóik kálváriája. Üresjárat, minden feszültséget nélkülöző kiútkeresés, szenvtelen dumaszínházi beütésekkel. Szerencsére tudjuk, hogy ketyeg Antonio órája, s el kell jönnie a pillanatnak, amikor Shylock pénz híján behajtja zálogát, s türelmünk rózsát termett. Igaz, a velencei törvények szerint Antonio ügye vesztésre áll, de bízzunk Portia-Balthazar sikerügyvédben, Antonio számára még él a remény. A tárgyalás mint szuggesztív mozzanat helyrehozhatta volna az előadás feszültségmentességét, sajnos másként lett. Azzal ugyanis, hogy a rendező megszakítja a tárgyalást, s futtat még egy kört a gyűrűkkel kapcsolatos odaadom-nem-adom-megígértem-nem- tartom-be-jaj-mi-lesz körül, olyan mértékben oldja a feszültséget, hogy a másodkezdésre már nehéz ráhangolódni. Mégsem lett volna reménytelen, ha a rendező odafigyel, de valami másra figyelt. Nézzük meg az érintettek színpadi elhelyezését: Portia, itt Balthasar jogtudós szerepében, a szín bal oldalán, az utcasarkon áll, s a közönségnek (velencei polgároknak?) intézi védőbeszédét. Antonio az öböl közepén, fóliába csavarva, háttal a kését fenő és Antonio szívét kivágni készülő Shyloknak. Shylok beszáll a csónakba, innen vádol, majd összeomolva védekezik, a palota árkádján félhomályban ül az enervált Dózse (Dráfi Mátyás, Jászai Mari-díjas). Azáltal, hogy Antonio hátat fordít a vérszomjas Shylocknak, megtörténik az önfeladás, s a tárgyalásnak tovább nincs tétje, öllé Erik mind emberi, mind 94
