Irodalmi Szemle, 2014
2014/6 - FELVIDÉKI KÖDLOVAGOK - N. Tóth Anikó: „Önmagam örökké valószínűtlen tájaiban a messzeség vonzott” (tanulmány)
FELVIDÉKI KÖD LOVAGOK közben a Királyhelmec-Pozsony vonalon gyakorlatilag egész Szlovákiát bejárja), másrészt a narrátor olvasmányai jóvoltából leginkább az ókori keleti kultúrákat utazza be - tévelygései voltaképpen töprengéseinek a szinonimája. Az én-elbeszélő képzelt párbeszédet folytat, amire rögtön a felütésben fény derül: megszólítottja, a kedves barát lehet a nyájas olvasó, akinek jóindulatára, megértő és el/befogadó nyitottságára nagyon számít a feltárulkozásában esendővé váló narrátor, ugyanakkor gyanakodhatunk az önmegszólítás gesztusára is, hiszen a novella több pontján értesülünk arról, hogy az elbeszélő a világtól elvonuló, elsötétített albérletéből ritkán kimozduló, napjait magányosan tengető, gondolataiba mélyedő aszkéta vagy remete, akit az egyre idegenebbé váló világ egyre kevésbé ért meg, s társtalanságában az írással mint sajátos magányoldó terápiával keres önigazolást. A kedves barát, aki hasonló vagy velem formulával megnevezett feltételezett partner mindkét értelmezési lehetőségre alkalmat kínál. Az esszénovella három számozott, nagyjából azonos hosszúságú szerkezeti egységre tagolódik. Az első szakasz az írás tevékenységét, annak jelentőségét boncolgatja, melyből egyértelműen kiviláglik, hogy az írást az önmegértés terepévé teszi meg, még akkor is, ha kevés visszhangra találnak szövegei. Az íráshoz pedig elengedhetetlen az egyetemes tudás, a bölcsesség megszerzése, amire két lehetőséget lát: a megélést és a megértést. Filozofikus alkata, aszkétizmusra hajló habitusa és létkörülményei inkább az utóbbi magartartást teszik lehetővé számára, ezért ódzkodik a pozsonyi utazástól és a kényelmetlen küldetéstől (civil szervezetnek kell pénzt koldulnia a minisztériumban), s ezért biztosítja belső utazását egy könyvvel. Az úti olvasmány egy külső-belső utazás története, ami értelmezési keretet ad az én-elbeszélőnek saját személyisége feltárásában: egy XVIII. században élő francia fiatalember egy véletlen felismerés folytán Keletre utazik, hogy lefordítsa az ókori perzsák szent szövegeit, vagyis megértse Zarathusztra tanításait. Vállalkozása azonban sok szenvedéssel jár, és gyakorlatilag kudarcba fullad, hiszen a korabeli tudósok nem értékelik erőfeszítéseit, aminek oka az is lehet, hogy veszélyezteti hatalmi pozíciójukat, valamint az is, hogy egy álnok félrevezetés áldozatává válik a szent írások tanulmányozása közben (hiszen betolakodó, azaz illetéktelen személy, ezért a beavatottak nem bocsátják rendelkezésére a titkos szövegeket, csak erősen torzított változataikat). Az esszénovella második szakaszának nyitányában a narrátor látványélménye a töprengéseiben felvetődő problémák metaforájaként is felfogható: a vonatfülke ablakában egyszerre látja a végtelenbe vesző, napfényben fürdő párhuzamos síneket (az új kalandokra, felismerésekre csábító s egyben félelmetesen bizonytalan messzeséget), valamint saját ábrázatát (szembesülés), fénylő homlokát (az értelmezés folyamatos igényét és kényszerét, a megvilágosodás bizonyosságát). A szöveg középső szakaszát az útitársak bemutatása tölti ki. Egyikük a világjáró kalandor, mondhatni hivatásos utazó, aki különleges úti élményeit osztja meg a fülkében összeverődött alkalmi társasággal, rokonszenvet váltva ki az egyébként passzívan hallgató narrátorból. A férfi a megélés bajnoka, aki nem tér ki az értelmezés feladata elől sem. Beszámolója azonban megerősíti az elbeszélőt abban, hogy nem feltétlenül kell elutazni bizonyos helyszínekre ahhoz, hogy a világról szerzett tapasztalatokat bővíthesse, hiszen „(E)gy nyárvégi naplementében - legyen az a királyhelmeci, akácossal borított Kishegyről vagy a Meringa-félsziget keresztdomb44
