Irodalmi Szemle, 2014

2014/6 - Varga Imre: Reggelnapló 12. (próza)

Amiről írok, az már túl van a közvetlenségen. Amit igazán megélek, nem lehet szavakkal kifejezni. De azért íródik ez. Mélyen belélegzem ezt az érzést, hogy most nincs tovább.

Túl sok mindenkivel találkoztam ezen a régi-régi úton, pedig magammal kellett volna csak. Sőt magammal se lehet találkozni, mert ez még mindig hiúság.

Az út üres.

Nincs, aki járja.

Ezt ki mondja?

Látod magadban a fényt, s örülsz neki?

Figyeld csak: máris sötétség!

Az út teljes. Nincs fejlődés vagy hanyatlás, érettség vagy éretlenség.

Minden hely kiválasztott hely.

Fu-jing Tao-kaj (Fújó Dókái): A magányos vadlúd csapatban száll.

Majd egy másik helyen: Igaz valóság, szentség, közönségesség - ezek mind egy álom szavai. A Buddhák meg az élőlények csupán véletlen formák.- Akkor hogyan lehetne az utat megfogalmazni?

Fújó válasza:

A felfoghatatlan, amelyet mindig használunk, átöleli a világmindenséget. Faember sétál a tűzben.

Ilyen mondattal szemben nincs vélemény, sem távolságtartás.

Bárhová készülsz, az elindulás is öröm, mint minden mélyen átélt tapasztalat. Minek tűnődni, hogy a célt elérem-e, hiszen maga az útonjárás a célom.

Ha kimondtam, már nem teljesen igaz, mert csendjéből kiléptem szavaimmal.