Irodalmi Szemle, 2014

2014/6 - Varga Imre: Reggelnapló 12. (próza)

dig az ülés alatt sok öröm, erő gomolygott bennem. Türelmesen hallgatom a vádakat. Utólag derűs vagyok, hogy bár a köz érdekében szólaltam meg, nem sértettem meg senkit; nem voltam igaztalan, sem indulatos.

Vezetőnk most a másokért szívét-lelkét kitevő Anyuka szerepében, akit elégedetlen párja s tékozló fia láttán elönt a keserűség; érzelgősen vádaskodik: Majd meglátjátok, ki voltam, ha már nem leszek köztetek.

Most is látjuk, hogy kicsoda, nagyon is, pedig még köztünk van.

Egy ágbogas terebélyes fa koronájának rajzolata az alkonyi ég előtt. Nézem; most ez a legfontosabb - semmilyen személyes történet nem takarhatja el. Felhúzom még egy kicsit az ablakredőnyt, az ág árnyképét nézve, mielőtt a látvány beleveszne az esti feketeségbe.

Itthon már; ablakom előtt a terebélyes japánakác virraszt. A kinti zajok keltenek. Ám még nem akarok az álmokból kilépni. Sivatagban vagyok, s nem téveszt meg lábam alatt a rongyszőnyeg, korhadó hajópadló, a fehérre meszelt falak és a barna ülőpadkás cserépkályha, sem a népi demokratikus (ormótlan) ruhásszekrények.

Dióverés a kertben.

Közben levelet kapok egy animator ismerősömtől; szegény ördög, de a levele nagyon barátságos.

A tegnapi nevemre jól emlékszem, bár most mintha felhő lennék, mondjuk bárányfelhő, s én lennék mögötte a kékség is. Ezzel máris itt vannak a megpróbáltatásaim: egyrészt az ösztö- nösség, gépiesség, a szokásaim, másrészt viszont az elemző, okoskodó ész. S köztük az a kék tér, amire vágyom, a napi újrakezdések oka, a minden tanultság, ítélet, nyugtalanság, keresés mögött (illetve előtt) levő természetesség, tágasság, tudatosság, öröm.

Bégető felhők a gondolataim. Amikor kelni akarok, hogy meditáljak, írjak, azt bégetik, sugalmazzák: aludjál még, az időd akár a tenger, ráérsz elindulni a későbbi járattal is! S mivel kapható vagyok a lustálkodásra, főleg, ha ilyen ésszerű érvek szólnak mellette, vissza is alszom. Csak utána indulok útnak, a szokásos piliscsabai átszállóval Budapestig.

Ott a csillaghegyi strandfürdő egyik sárga műanyag székén üldögélve fogalmazok. A hajamból rá-rácsöppen naplómra az uszoda vize.

Kiutazom lányomékhoz a Feneketlen-tó közelébe. A kölcsönkulccsal bejutok, de nem találok senkit otthon, a macskákkal társalkodóm. A lányom anyja telefonál munkahelyéről: ebéd a hűtőben, barnakenyér a szatyorban, egyek csak, ha megéheztem. Luca későn érkezik, s közben is elszalad valamiért, telefonálgat, zaklatott az a kevéske idő is, amit így együtt tölt- hetnénk.

Ő kézilabdázni indul, én pedig Szentendrére, németórára megyek.

Ülve a Duna feletti teraszon, alattunk a kert, a szőlősorok, s most a német tudásomról kéne számot adnom. A folyó és köztünk a lenyugvó napban csillogó templomkereszt.