Irodalmi Szemle, 2014

2014/6 - Szabó Imola Julianna: EGOpolisz (prózavers)

SZABÓ IMOLA jUL

I A NN A

EGOPOLISZ

N

'a**

em lakik bennem. Csak kívülem. Üresen köszönök, hogy helló. Halál hozott, élet visz. Nincs benne semmi megható. Megadom magam. A falaknak. Mosd a szót, sose tisztább. Idegen. Vendég a gondolat. Karcos az ige. Megtelik szirmokkal a tél. Fekszünk. Apám már meghalt, ideporzik bőréből a szél. Ismerlek. Vándorok lépteivel terhes az idő. Hordja, majd megszüli. Kínnal köpi a testen túlra. A reményt. Nem fogadja örökbe, veszni hagyja. Mások építik a várad. Hatalmas kövek a hajók felett. Süllyedünk, egy rosszabb mának, zsebünk a tegnappal üresebb. Nem félek Tőled. Leomlasz majd, ha nincs hát, csak a puha váll csontos váza. Minden múlandó, színekre törik a képzelet szivárványa. Súlyos tested könnyedén úszik messze. Megépítelek. Magamnak. Legyen, ami ledőljön reggelre.

kett öváros

Kéményeken át nézem. Fekete bolyhok. Arcokba borul az ég. Szájfelhők és könnyszemek. Lecsukódik a menny héja. Még van, ami kék, de minden folyik, mint a vérbő erek felszínre kaparva. Ebben a városban. Ezen a tájon. Minden gyufaláng és papírheg. Minden lebontható és üres. Csak a lépések nem. A házfalak arcán a háló. Felvarrt ránc a homlokzat. Kimosott ruhák csendje. Az öregúr ma utoljára lép ki az ajtón. A füst elszökik keletre.

háromgyár

A királynőt lelőtték. A gyár előtt repült át a Holdon. Alaktalan, súlytalan. Kifosztott kirakat. A királynő szép ruhája csupa vakolat. Vas, higany. Öntött selyem és árulás. A királynő keze puhább volt, mint a csendes puffanás. Vizes árok a szavak szeglete. Beledől, aki áll. A királynő egy lelőtt árny. Nincs többé vár, nincs többé küllem. Csak a munka, csak az idő. Minden, ami kényelmes volt, ellibbent. Temetni jött az eső. Sűrű cseppekkel, kénnel és viasszal. Lehámló bőrön a sejtelem. Aki zsarnok, annak a Hold is forró. Tisztító gyötrelem.

négylak

Tányér leszek, ha nem jössz. Savanyú szagú függöny a nyelv. Bezárkózom, mire ideérsz. Kérdezlek, de úgysem felelsz.

öttest

Ne építsünk házat. A fejem kertje őszül. Ne legyen másunk, mint semmink. Önmagunk is kölcsön. Visszaszőnek az Angyalok. Apránként fűzik újra a testet. Izmaink halvány kontúrjai a fénynek. A zacc, a hús, a kacskaringós ín, a behunyt szemek szoros zárja. Üres a bőr alatti börtön. Kong a kint, a belülre várva.

Mélyre. A szájba, ha nyílik. Ha zárul. A fogak, mint sárgás csillagképek. Elmosódnak távolról.

4