Irodalmi Szemle, 2014

2014/4 - „A valóság mintha újra szót kérne” (beszélgetés Hajnóczy Péter Jelentések a süllyesztőből című kötetéről)

Számomra Hajnóczy hiányzó regénye: ez a könyv. Tematikusán nyilván ki lehetne még szedni belőle valamit, de azt hiszem, ez így, ahogy van, kiad egy regényt.

D. F.: Én is úgy gondolom, hogy amit Hajnóczy megírt, az önmagában is kiad egy regényt, de közben meg annyi erős történetcsírája van, amiből tovább építkezhetett volna. Például itt van a betegek önkormányzata, ami a könyv egészét tekintve egy mellékszál. Azt tervezte ugye a főorvos, hogy létrehozná a betegek önkormányzatát, amiben a betegek és az orvosok mindent együtt döntenének el, kivéve az egészségügyi kérdéseket - ez egy dosztojevszkiji vagy csehovi alaphelyzet, ebből egy elég jó regényt vagy drámát lehetne írni.

Kihagynám azt a kötelező kört, hogy szerintetek a méltó helyén szerepel-e a magyar irodalmi emlékezetben Hajnóczy - hiszen ezt a kor bármelyik kiemelkedő szerzőjével, Ottlik Gézával, Mészöly Miklóssal, Mándy Ivánnal is eljátszhatnánk, és mindegyikük esetében azt mondhatnánk, hogy nincs a helyén, tehát ezt szerintem hagyjuk is. Érdekesebb viszont, hogy láttok-e a kortárs irodalomban olyan szerzőt, aki Hajnóczy világát viszi tovább? Tovább él-e Hajnóczy a mai magyar prózában?

R. J. T.: Az utolsó években születtek Hajnóczy sokat vitatott rövidtörténetei. Ezekben, de már előzőleg is a kollázs-szövegekben egy olyan poétikai kísérletbe fogott, amellyel előfutára lett a ’90-es és 2000-es évek izgalmas magyar prózájának, annak a prózának, amely

folyamatos határátlépésben van a lírával. Tehát a líra és az epika határán egyensúlyozó életművek - és akkor itt hosszasan lehet sorolni Garaczi korai dolgaitól kezdve Németh Gábor, később Solymosi Bálint, Podmanicz- ky írásaiig - folytatást jelentenek. De talán még nagyobb a hatása az írói szerepfelfogás tekintetében. Egyre jobban él.

N. T.: Én ezzel maximálisan egyet értek, és csak annyit tennék hozzá, hogy látok a kortárs magyar prózairodalomban olyan trendet, ami valamilyen módon rehabilitálja azt a Hajnóczyt, akiről úgy beszéltek anno, hogy szociografikus ihletettségű novellákat ír.

R. J. T.: Ami egy tévedés. Ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy A 6-os számú kórteremben Csehov kitűnő látlelettel szolgál az orosz egészségügyről.

N. T.: Persze, az efféle leegyszerűsítés nyilván téves, de a hetvenes évek magyar valósága mégis mindenképp bennük van. Azt, hogy ez nyelvi valóság vagy tényleges közvetlen reflektálás, hagyjuk függőben. S ehhez képest: úgy látom, van egyfajta trend, hogy újra lopakodik vissza a valóság az irodalomba. A nyolcvanas-kilencvenes évek irodalomelmélete szövegnek tekintette az irodalmat. Az irodalom szöveg, és csak szövegekkel van kapcsolatban, és minden szövegből jön és szövegbe megy stb. Most viszont mintha lenne valami elmozgás, a valóság mintha újra szót kérne. S talán Hajnóczy erősebb jelenlétének ez is lehet az egyik oka.