Irodalmi Szemle, 2014
2014/3 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Tórizs Eszter: Eösi János Rocinante nyergében (Sándor Iván A futár című kötetéről)
korszakaival foglalkozik, ez a százötven évnyi távlat pedig regényanyaggá is vált számára. Viszont nem a különböző történelmi színterek, időpontok és események játéka és kapcsolatrendszere az, ami érdekli, hanem a mögöttes és egyúttal belső emberi történések. Sándor Iván olyan eseményeket élt meg - a második világháború, a holokauszt, 1956 -, melyek a mai szemlélő számára történelmi színtérként hathatnak, mégsem a nemzedékek közti eltérő értelmezések felismerése válhat számunkra fontossá, inkább ezeknek a belső folyamatoknak, feszültségeknek a kibontakozása a regényanyag megformálásában. A futár esetében a történelmi alak, akinek belső világába, kételyeibe, küzdelmeibe betekinthetünk, Eösi János, egy székely szombatos apa és egy zsidó származású asszony gyermeke, akiből a történet végére Kossuth Lajos futára lesz. Még véletlenül sem afféle rózsás-rózsaszín történelmi vízióval van azonban dolgunk: a főszereplő nem lesz hős (a szó szoros és tág értelmében sem), nem mutat számunkra semmilyen erkölcsi követendő példát, amit - végigolvasva a regényt, a fotelban elégedetten hátradőlve - félmosollyal nyugtázhatunk. Az elbeszélő szikár nyelven tudósít - az állami rendeletekről éppúgy, mint a kivégzésekről. A regény végén az a bizonyos happy end elmarad. Történelmi ismereteinket vizsgálva belátható, hogy a legtöbb fontos történelmi eseményről a túlélőktől, azok visszaemlékezéseiből értesülünk, a túlélő szemszögéből ábrázolt esemény pedig - legyen az fikciós vagy valóságos - már előre biztosít bennünket a boldog végről. Sándor Iván regényében viszont - ahogy erre Lengyel Balázs is rámutat már említett írásában - nem a túlélő, hanem éppen az áldozat a főhős. Viszont ez se tévesszen meg senkit, az áldozat halálában nem heroikus, nem megdicsőült, nem ÍZLÉSEK ÉS POFONOK sóhajtunk a könyv végén: lám, így végzik a nagyok. Eösi Jánost egyedül, elkülönítve, magányban végzik ki. Nincs katarzis, csak egy furcsa „nem tudom hová tenni” érzés és némi szemöldökráncolás. De nagyon jól van ez így, hiszen Eösi János is sokkal több kérdéssel találkozott, mint ésszerű válaszszák Miért lenne kényelmesebb helyzetben az olvasó? Ami ebben a regényben működik és jelen van, sokkal inkább kérdés, pontosabban rákérdezés, mint válasz. Rákérdezés arra, hogy mi található az 1848-49-es szabadságharc narratívája mögött, egyúttal pedig rákérdezés arra, hogy mai problémáinknak milyen előzményei voltak. Arra, miként játssza ki a hatalom és fordítja egymás ellen az egymás mellé rendelt embereket (nemzetiségeket, vallási közösségeket) azért, hogy leigázhassa őket. Amellett, hogy a regény hiteles XIX. századi eseményvilágban játszódik, felvetései ma is érvényesnek tekinthetők. Ahogy a román forradalmár Nicolae Stancu összegzi a regényben: „Más kapcsolatokat kell teremtenünk - mondta csendesebben. - Az összefogás követőinkre hagyható példáját arra, hogy nem vagyunk kijátszhatóak egymás ellen, tudunk új, közös intézményeket létrehozni, és katonai erőnket legfeljebb létszáma teszi gyengébbé, nem az, hogy csapataink az odadobott konc reményében egymás ellen fordíthatóak. A zsarnok még így is nagyobb és erősebb marad, de mennyivel nehezebb a helyzete, ha nem az egyik kis néppel vereti le a másikat, ha nemzeteink előtt nem tud hivatkozni arra, hogy szabadságát nem ő, hanem a riválisnak kikiáltott másik nemzet fenyegeti” (116.). Illetve később: „Amíg egyetlen családot fenyegetés érhet nemzetisége vagy vallása miatt, addig egyikünk sincs biztonságban” (142.). Mai olvasóként bizonyos témákra érzékenyebbek vagyunk - nem 85
