Irodalmi Szemle, 2014
2014/3 - Darida Veronika: Bakkhánsnők: a mánia és a melankólia színpadán (tanulmány)
6 Dodds ezt így fogalmazza meg: „Ellenállni Dionüszosznak annyi, mint elnyomni az elemi erejűt saját természetünkben; a büntetés a belső gátak azonnali és teljes leomlása, amikor is az elemi erők szükségképpen áttörnek, és a civilizáció elenyészik,” Dodds: i. m. 219. 7 Nietzsche, Friedrich: A tragédia születése avagy görögség és pesszimizmus. Ford.: Kertész Imre, Budapest, 1986, Európa. 85. "Uo. 100. Az Euripidész által leírt szertartásban tehát egy ősi, barbár, ugyanakkor örökké ható, tudattalan törekvés, egyfajta ösztönkésztetés jelenik meg.6 DIONÜSZOSZ SZÍNPADAI Nietzsche, amikor A tragédia születésében a feledésbe merült drámai ősjelenség feltárására vállalkozik, elsősorban a dionüszoszi kar látomását vizsgálja. A kar tagjaiban végbemenő elvarázsoltság, megszállottság, átváltozás gyújtópontja itt Dionüszosz alakja. Ebben az olvasatban ő az egyedüli, tényleges színpadi főszereplő, akinek a többi szereplő legfeljebb csak más-más maszkját jelenítheti meg. Nietzsche fontos meglátását idézve: „A támadhatatlan hagyomány szerint korai formájában a görög tragédiának egyetlen tárgya volt csupán: Dionüszosz szenvedései, és a színpadnak hosszú ideig egyetlen hőse volt csak, Dionüszosz.”7 Nietzschénél azonban a görög tragédia fejlődése már Euripidész munkásságának idején lezárul, az ő dialektikus (már nem látomásokra és megszállottságra, hanem beszédre és racionális érvelésre épülő) dramaturgiája csupán az egykor rituális színház és dráma végső hanyatlását mutatja. Utolsó művének ambivalens értelmezésére - vagy értelmezhetetlenségére - Nietzsche is kitér: „Legnyomatékosabban maga Euripidész tette kérdésessé saját irányzata értékét és jelentőségét a kortársai előtt abban a mítoszban, amelyet élete alkonyán vitt színre. Szabad-e léteznie egyáltalán a dionüszoszinak? Nem kell-e erőszakkal kigyomlálni a hellén földből? Dehogynem kellene, mondja a költő, ha lehetne: csakhogy Dionüszosz isten túl hatalmas, legokosabb ellenfelét - miként Pentheuszt a Bakkhánsnőkhen - váratlanul elvarázsolja, s e rontás okán Pentheusz maga rohan a végzetébe.”8 Nietzsche szerint az euripidészi lázadás, önmaga és saját korábbi dramaturgiája ellen, már csak a megkésett visszakozás lépése lehet. Mire a szerző által feltámasztott, újra győzedelmessé tett Dionüszosz visszatérhetne ősi színterére, a tragédia színpadára, a görög tragédia már megszűnt dionüszoszi műfaj lenni. Ez ugyanakkor, 74