Irodalmi Szemle, 2014
2014/3 - Tóth László: Kapaszkodás a mocsárból. Újabb futamok - nemzedékemhez (esszék)
kor már erősen foglalkoztatott annak az alternatív irodalmi fórumnak az ötlete, melyet az Irodalmi Szemle mellett (mellé) kívántam valamilyen formában létrehozni, amiért, ha e tervem megvalósul, barátom egyenesen Nobel-díjra kívánt fölterjeszteni! Nos, bár e sokszorosítással előállítandó lap első száma hamarosan össze is állt, és már a hivatalos engedély is a birtokunkban volt rá a járási hatóságoktól, s csupán nyomdába kellett volna adnunk, ettől azonban a kiadói szerepre vállalkozó járási népművelési központ igazgatója az utolsó pillanatban visszatáncolt, meghiúsítva ezzel a csehszlovákiai magyar irodalom s az azt magában foglaló világ megváltására szőtt szépreményű terveinket is, meg Nobel-díjra való felterjesztésemet is. Hát igen, néha igazán nem rajtunk múlnak a dolgok, akkoriban pedig különösen nem - vagy legalábbis nem elsősorban - rajtunk múltak... Ezt bizonyítja pályája során Zalabai Zsigmond több kezdeményezésének a sorsa, története is, miként ez időből például azé a levelezésünkben ugyancsak megtalálható, 1974. január 20-i keletű társadalomtudományi évkönyvtervezetéé is (ekkor Az Irodalmi Szemle Mindenes Gyűjteménye címen), mely a még fejletlen, tetszhalott állapotban levő szlovákiai magyar tudományosság megszervezését, előre- mozdítását lett volna hivatott szolgálni már 1973-1974-től, amely aztán végül is az 1981-ben, hét évvel később elindított Új Mindenes Gyűjtemény című évkönyvsorozat tíz évfolyamával valósult meg, amely tervezetet Zalabai már ekkor kidolgozta és beterjesztette a Madách Kiadónak. (Lásd róla bővebben Adalék a [csehjszlovákiai magyar tudományosság megszervezéséhez című közleményemet a Fórum Társadalomtudományi Szemle 2013. évi 1. számában!) Viszont ahogy múltak a napok, teltek a hetek, hónapok, január táján Zalabai már egyre nehezebben viselte a seregbeli semmittevést, elzártságot; első 1974-es levelében már a menekülésszabadulás útját keresi - miként fuldokló a szalmaszálat, az ő hasonlata ez -, hogyan rövidíthetné meg a még hátralevő időt, többek közt tőlem is segítséget kérve ahhoz, szerezzünk neki olyan orvost, aki valamilyen ürüggyel „beteggé” nyilváníthatná a feleségét, aki ilyformán nem gondoskodhat a gyerekekről egyedül, mire ő hivatalosan is kérhetné a még hátralevő szolgálati ideje lerövidítését, ám a következő levelében már el is vetette ez ötletet, belátva, hogy „nem sok esélye van a szabadulásra”, amely felismerését a következő kifakadással nyugtázta; „Az isten verné meg még a hátralevő 216 napot!” S később, valamelyik következő levelében is „letargikus állapotáról” beszél, és arról, „megadta magát a sorsnak”, belesüppedt a katonaság „zöld mocsarába”, s egykedvűen nyugtázza, hogy még mindig 160 napja van hátra. Az irodalom, a nemzedéktársak - az irodalomról, a közös gondokról és tervekről való beszéd - viszont változatlanul a túlélés lehetőségét jelentik számára; ismét szóba hozza tervezett alternatív kiadványunkat, mely ha megjelenne, szerinte „történelmi” esemény lenne, de rögtön hozzá is teszi: egyúttal „kicsit szimptómája is a mi életünknek: ilyen provinciális és anyagi lehetőségek között kell egypár embernek irodalmat csinálnia”. Persze, nyomatékosítja, az egész csak úgy érdekes, ha már mindjárt az „1. próbálkozás” átütő lesz, hiszen „másként kudarcra van ítélve a dolog”, s kiköti, nagyon nézzem meg, mit adok ki a kezemből, minek adunk helyet ebben „a neve sincs lapban”, majd újból tervez, rovatokat s rovatbeosztást javasol, szerzői névsort állít össze, lapcímeket ajánl, megelégedéssel nyilatkozik az első szám tartalomjegyzékéről, mely alapján úgy látja, hogy az elég erősnek ígérkezik. Rendkívüli mód elégedetlen viszont az Irodalmi Szemle távollétében megjelent négy számával, és úgy véli, „nagyot esett a színvonal, kísért a koncepciótlanság veszélye, az ösztönösség átka”, a lap kezd „eldubásodni”, ahogy írja, annál is inkább, mivel szerinte „Koncsol nem elég erős és provokatív egyéniség, nem »tőzséri« típus, hogy rákényszerítse az akaratát Dubára”.
