Irodalmi Szemle, 2014
2014/2 - JAPÁN SZEMLE - Jámbor József: Misima színházi univerzuma (tanulmány)
Az előadás viszont nem aratott sikert. A közönség nem értette a címben elrejtett buddhista utalást, valamint azt, hogy mely jelenetek valóságosak és melyek álombéliek, azonkívül túl sok volt a monológ, ezek megterhelték a színészeket, a nézők türelmét, valamint lelassították az amúgy sem cselekményes darab menetét. A kritikusok rendesen lehúzták. Következő darabja, amit a Haijú-zában bemutattak, a Tódat (Világítótorony) volt, mely szintén egy felsőosztálybeli család belső életét, feszültségeit boncolgatta, egy közös nyaralás szcénái között, s Misima itt dolgozta fel először kedvenc témáját, melyet Racine Phaedrájaból merített, s amelyhez aztán élete során annyiszor visszatért: a mostohaanya és mostohafiú közötti tiltott szerelem történetét. A darab premierje 1950 februárjában volt, és a rendezői székbe ezúttal Misima ült, talán azért, hogy elsőként szembesüljön a darab - próbák során esetleg előötlő - gyengeségeivel, és alkalma legyen javítani rajtuk. A sors furcsa fintora, hogy ezúttal épp ő maga vált a siker gátjává. Az írott darab ugyanis méltatói szerint sokkal jobb lett, mint a Kataku (Lángoló ház), ám Misima - akkor még zöldfülű lévén a színház világában - semmit sem tudott segíteni a színészeinek a szerepek megformálásában. Két sikertelen produkció után egyre inkább úgy tűnt, Misima és a Haijú-za nem tudnak zöld ágra vergődni egymással, így a szerzőben megérett a mielőbbi változtatás sürgető igénye. MAGÁRA TALÁLVA A MODERN NÓ-JÁTÉKOKBAN (1950-1962) A Tódai (Világítótorony) fiaskója után Misima kapcsolatba lépett Tokió másik nagy singeki-színházával, a Bungaku-zával (Irodalmi Színház), amely korántsem volt annyira elkötelezett balos társulat, mint az előbbi. Barátságba keveredett Akutagava Hirosival, a híres és fiatalon öngyilkossá lett író, Akutagava Rjúnoszuke fiával, aki a Bungaku-za vezető színésze és rendezője is volt. Misima Akutagava segítségét kérte, mert izgalmas, új színházi kalandba kívánt vágni: modern nó-játékok írásába, eredeti, archaikus művek alapján. (Egyes források szerint Misima már 1949 novemberében publikált egy esszét, amelyben egy Kori Torahiko [1890-1924] nevű írót emlegetett, aki a háború előtt klasz- szikus nó-darabokat ültetett át singekibe, s mely eljárással kapcsolatban Misimának meggyőződése volt, hogy hatalmas színpadi lehetőségeket rejt magában.) Akutagava rendkívüli módon lelkesedett az ötletért, és rávette a Bungaku-za döntéshozóit, hogy tűzzék műsorra Misima első modern nó-játékát, a Kantant a színház ún. „atelier-sorozatában” (az ő színházukban így hívták a stúdiószínpadi produkciókat). Azt is elvállalta, hogy ő legyen a darab rendezője. A darabot 1950 decemberében mutatták be, és ez nevezhető Misima első nagyobb színházi sikerének. Ezen felbuzdulva szerzőnk 1962-ig összesen kilenc modern nó- játékot írt. Általuk végre megtalálta a helyét nemcsak a japán singekiben, hanem - amint az az elkövetkező években-évtizedekben kiderült - a világ drámairodalmán belül is. Világszerte modern nó-játékai által vált ugyanis legelőször és leginkább híressé. Rengeteg nyelvre lefordították őket - elsősorban azt az ötöt, amelyeket Donald L. Keene átültetett angolra Five Modern Noh Plays (Öt modern nó-játék) címmel - és számos bemutatót értek meg a világ különböző országaiban. A singekivel kapcsolatos dilemmáira is megoldást jelentettek ezek a művek. Misima a 40-es évek végén Engeki no honsicu (A színjáték esszenciája) című esszéjében is kifejtette, hogy korának singeki-darabjai bár 48
