Irodalmi Szemle, 2014
2014/12 - SARKI FÉNY - Dorthe Nors: Ismeri Corrit? (novella, Szőke Zsolt fordítása)
SARKI FÉNY Janus, akinek amúgy hosszú és szép az ujja, ám állandóan a nyelvével csókol. Különös, J | hogy legalább néha miért nem veszi igénybe az ajkát. A nyelvezéssel mondjuk nincs is olyan nagy baj, bár arra emlékezteti Louisét, amikor bátyjával együtt bement apa munkahelyére. Borítékot nyálaztak óránként egy ötösért. Egy termetes ovális asztal két oldalán ültek, és csak nyálaztak és nyálaztak. Egész jó lett volna ott ücsörögni, ha ugye nem a borítékok miatt ücsörögtek volna. Emlékszik, hogy bátyja versenyszellemben égett. Össze akarta mérni, melyikük megnyálazott borítékkupaca nő gyorsabban. Louise ezért inkább rá se nézett, hanem a munkájára összpontosított. így végül túl hosszasan szemlélte a borítékokra nyomtatott neveket és lakhelyeket. Mindegyik levelet férfinak címezték, és a postacímeket látva olyan emberekre gondolt, akikhez senkinek semmi köze. Megjelentek előtte üres szobáikban járkálva. Látta őket nagy sportcsarnokokon keresztülmenni, lámpás kereszteződésekben autók mellett ülni, valamint biciklijüket és robogójukat az útpadka mellett tolva. Nem idegeneknek látta őket, hanem inkább üres papírlapoknak, amelyekre az ember kedve szerint írogatna. Még úgy is megjelentek előtte, hogy megáll anyával a hentes kirakata előtt, és az üveg tükröződésében feltűnik egy férfi, aki odaáll valaki mellé. A főtt szegfűborsos kolbászt nézi. Azon töpreng, mármint az idegen férfi a kirakatnál, hogy vegyen-e belőle, de végül úgy dönt, hogy inkább nem. Aztán megfordul, elindul, és mielőtt bekanyarodna az utcasarkon, megáll, és különös pillantást küld annak a valakinek vagy a valaki anyukájának. így képzelte el magában a helyzetet, és továbbképzelte, miként követi a férfit az utcán, be a lépcsőházba, egészen az ajtajáig a másodikon. Bement vele a lakásba, a konyhába, ahol a férfi egy filteres kávéfőzőben feltette a feketét, és megigazította a tálaló melletti képet. Aztán a nappaliba ment, bekapcsolta a tévét, és leült a híradó elé. Nézte a férfit, ahogy hüvelykujjával a karfát nyomkodta. Nézte a tévéhíradó közben, nézte fasírtevés közben. Ha már ott volt, muszáj volt ott lennie a vécén végzett rutinmozdulatoknál is, és átélnie a hálószobái hangulatot, ahogy az éjjeliszekrényre helyezte a lapot, és az éjjeli lámpa kapcsolója felé nyúlt. Majd csak feküdt fehér ágyneműjében, egészen takarószaga lett, és Louisének sírni támadt kedve. Fel akarta rázni a férfit, és megkérdezni, hogy van-e kocsija. Mert ha igen, most már igazán hazavihetné. Tovább már nem szeretne nála lenni, inkább anyukájához menne vissza, de nem teheti meg, mert a férfi, aki a valóságban egy borítékon lévő név, hozzáragasztotta magát; és amikor Louise később becsöngetett a férfi lépcsőházának valamennyi ajtaján, hogy tudnak-e a másodikon lakóról valamit, az emberek csak annyit mondtak, hogy nem. Lehetett Olsen, Madsen, Hansen vagy akár Nielsen. Senki sem tudta.- Jól vagy? Hívjam apát? - kérdezte később bátyja azon a napon apjuk irodájában, ahol borítékot nyálaztak, és Louise jól emlékszik, hogy ekkor csak annyit jegyzett meg, hogy nem szereti a ragasztó ízét.- Olyan fura a gyomrom - mondta, és bátyja az apjukért ment. Ám mindez rég volt, gondolja, és a bugyija széle alatt végighúzza az ujját, ahol vékony a bőre, és még mindig húzódik, de biztosan elmúlik majd. Odalent anya elindítja a moso67
