Irodalmi Szemle, 2014
2014/12 - SARKI FÉNY - Sényi Fanni: A természet gyermekei (esszé)
SARKI FÉNY teilen, gondolja Johannes, hogy bedobta Peter az ólomfejet, és az nem merült alá, csak lebegett. Igaza lehetett Péternek, akkor valóban kivetette őt magából a tenger? „Semmi nevén nevezhető dolog nem történt, és ha valami megváltozott, az őbenne változott meg, de történt-e valami? történhetett valami, nem nagy dolog, hanem valami apróság, amitől úgy érzi, hogy minden más lett? de ő maga a régi, igen, vagy nem? ma hihetetlenül könnyűnek érezte magát reggel, amikor felkelt? olyan könnyen szedte a lépcsőt, mint legénykorában?” Ezek folyamatos állítások, a legnagyobb kételkedéssel kimondva. Johannes ugyanis reggel meghalt, nem kelt fel soha többé, de egy napot még eltölt a földön, teste jár-kel, szokott dolgait intézi, de őt más senki nem látja, ő viszont lát olyanokat, akik már halottak, és sokat jelentettek neki. Johannes és Peter kimennek rákászni, az ólomfej nem merül alá, mikor Johannes beledobja a tengerbe. Nem fogadja be többé őt sem a tenger. Peter szeme könnyel lesz teli, és Johannes nem ért semmit. „De miért mentünk ki rákászni?, kérdi Johannes. Csak hogy múljon az idő, ameddig kiszáll belőled a lélek, mondja Peter, visz- szatértem a testembe, hogy eljöhessek érted. Te is halott vagy, Johannes. Ma reggel haltál meg. Átsegítettelek, mert én voltam a legjobb barátod, mondja Peter. És elindulnak, beszállnak a hajóba és kifutnak a tengerre, Hová megyünk?, kérdi Johannes. Úgy kérdezed, mintha élnél. Sehová?, kérdi Johannes. Az a hely, ahová mi megyünk, nincs sehol, és ezért neve sincs, mondja Peter. Veszélyes?, kérdi Johannes. Nem, mondja Peter. Ahová mi megyünk, ott megszűnik mindkettőnk lelke, mondja Peter. Jó lesz ott nekünk?, kérdi Johannes. Se nem jó, se nem rossz, csak végtelen nyugalom és egy pici derengés, és fény, bár szavakkal nem lehet elmondani, amire nincs szó, mondja Peter.” MELANKÓLIA I. Lars tájképfestőnek tanul a Düsseldorfi Művészeti Akadémián, és Hans Gude a tanára. „Az ágyamon fekszem a lila bársonyöltönyömben, a finom úri ruhámban és nem akarok találkozni Hans Gudével. Nem akarom Hans Gudétől hallani, hogy nem tetszik neki a kép, amin éppen dolgozom. Ágyban akarok maradni.” Az évszakból állapot lesz, a festőnek összefonódik álom- és valóságérzete, és a fekete-fehér leples alakok mindenhol ott vannak, körülveszik. A valóságban körülötte levőket alig ismeri meg, őrült, és őrülete a semmiből jött. Már kiskorában is más volt, testvérei mind átlagos felnőtté értek, ő ilyen volt, ilyen maradt, tehetséges és nem e világon járó. A főbérlőjének unokahúgába, Hele- nébe szerelmes, vele jár képzeletében. Mikor találkozik Helenével, akkor így is viselkedik, megfogja a mellét, átöleli, nedves ajkát arcához érinti. Helene tizenöt éves, és Larsnak az a rögeszméje, hogy Helenét molesztálja a nagybátyja. Larsot kiteszik az albérletből, mert Lars molesztálja Helenét, de nem tudjuk, Helene mit gondol erről. Lars nem akar elmenni. Nem akar a festőintézetbe sem menni, mert fél, hogy mit mond Hans Gude a festményére. Retteg attól, hogy azt mondja, nem tud festeni. Mert ő tud festeni, de a többiek nem tudnak. A legtöbb festőt meg kell ölni, mert nem tudnak festeni, gondolja Lars, és nem megy be a Művészeti Akadémiára, helyette elmegy oda, ahol a festők inni szoktak. És a pincérnő a mellével néz Larsra, és itt is fekete-fehér lepleket lát Lars mindenhol, és képtelen hozzájuk szólni, hogy tűnjenek el. Később megérkezik a többi festő is, az egyikük megszólal, és azt mondja, hogy itt van Helene a másik szobában. Lars 56
