Irodalmi Szemle, 2014
2014/12 - SARKI FÉNY - Sényi Fanni: A természet gyermekei (esszé)
SARKI FÉNY csónakázás a nyílt tengeren, ahol a tizenhét éves fiú evez, és a csónak mélyén alszik barátnője, terhesen. Vagy a Reggel és este című prózában, ahol két barát egymáshoz jár meg- nyiratkozni. A szerelmek szövődése is ilyen banálisán egyszerű és felemelő: beszélhetnek akármit, mondhatnak egészen semmitmondó dolgokat egymásnak, tudják az első pillanattól kezdve, hogy a másikkal fogják leélni életük hátralevő részét. Fossénál a művészet alapvető szerepet tölt be. Hegedűművész, festő, anya, halász - bármi a foglalkozása a karaktereknek, mind művészek, mert mindannyiuk látásmódja elemeit. A művészet mindenki sajátja, az alkotáshoz viszont őrület kell - állítja Fosse, az alkotónak muszáj őrültnek lenni, és ez nem szerencse, nem erény, csak egy alapvető tulajdonság a máshogy látáshoz. Fosse olyan emberekről ír, akik a tenger mellett, a tengerrel együtt élnek. A tenger itt a mindenség, maga a művészet, ihlető forrás, élet-halál. A halászok és családjaik, minden ember, aki a tenger közelében él, művész, életművész, mert a környezetük, az őket körülvevő emberi és természeti világ meghatározó élményt ad nekik születésüktől kezdve. Ezekben az emberekben mindig ott a tenger, mert nagyapáik és azok apja is itt született, itt nőtt fel. Nagyvárosi emberekről nem beszél Fosse. Ha beszél, drámáiban néha, akkor ezek az emberek a tengerhez vágynak. Minden ember művésznek születik, és ha hiányzik életéből a mindennapok csodája, szépsége, akkor visz- szavágyik oda, ahonnét mindannyian származunk: a természetbe, a tenger közelébe, a máz nélküli létezés felemelő egyszerűségébe. Ez a világ nem mindig elfogadható azoknak, akikben már nagyon rég elveszett, elfelejtődött a természet. Az ilyen ember a tenger mellett űrt érez. Van ideje gondolkodni. Az elmúlás gondolata olyankor jön elő legerősebben, ha nincs más, ami eltávolítana ettől a gondolattól. Amíg a város nyüzsög, a falu nyugodt és csendes. Ezért olyan felkavaró Fosse repetitív, lírai és statikus prózája, mert a nyugalom, a tenger végtelensége folyamatosan a saját halandóságunkra emlékeztet, akármennyire is idilliek és egyszerűek ezek a történetek és emberek. A tenger a végleteket vonzza, a távolságot, a születést és a halált, Fosse e két végpontból indul ki, ezeket vég- teleníti. Magába szippant a prózája, és nehéz annak nyomasztó valóságával megbékélni úgy, ahogy a karakterek megbékélnek, és elfogadják saját sorsukat. Ők nem szakadtak ki a halandóság mindennapjaiból. Ők még az evolúció gyermekei, akik nem vágynak örök életre. Különös idő- és térnélküliségben az életük ugyanannyi ideig, de lassabban telik, és az egyszerűsége ellenére mélyebb tudással teli. Jon Fosse mitikus író (költő). Családok és nemzedékek mitológiáját írja, mindezt olyan zeneiséggel, amitől az egész létezés értelmet nyer. Ez az értelem maga a folyamat, a zenei folyamat, az egymás után következő és az egymás melletti szólamok által összeálló világmindenség. ÁLMATLANSÁG Egy ember fogantatásának története. Egy nő és egy férfi, egy fiú és egy lány, Mária és József, itt Asie és Abda, de teljesen mindegy, két ember, aki nyomorban él, és akiknek kell egy hely, ahol alhatnak, ahol az anya megszülheti a gyerekét, és ahol szerethetik egymást. A történetben a gyilkosság szép és kötelező, az apának ölnie kell, mert az új élethez szorosan hozzátartozik a halál; egy ember megszületik, egy meghal, az élet így teljes és örök. Alse és Abda a tenger mellett laknak. Mint minden Fosse-szereplőé, az ő személyiségük is szorosan a tengerhez kötődik, ők is a tenger gyermekei. Tekintetükből, szavaikból, személyiségükből végtelenség, nyugalom és biztonság árad. Holott minden teljesen bizonytalan 54
