Irodalmi Szemle, 2014

2014/1 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Forgács Iván: Az elembertelenedés nyelve(i) (Szász János A nagy füzet című filmjéről)

FORGÁCS IVÁN AZ E L E M B E RT E L E N E D É S N YE LV E(I ) Szász János a nagy füzet című FILMJÉRŐL Jobb, ha mindjárt az elején kimondom: Nem szeretem Szász János új filmjét. Az alábbiakban szeretném feltárni, miért nem. Elsősorban talán önmagam számá­ra, bár titkon remélem, az olvasók is talál­nak benne érdekes felvetéseket. Szeretném megérteni, miért is idegenkedem ettől a filmtől, amelyet egyébként jelentős alko­tásnak tartok, a mai magyar film egyik kiemelkedő teljesítményének, és örülök, hogy elnyerte a Kristály Glóbuszt az idei Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivá­lon. A siker teljesen megérdemelt. Remélem, szavaimból egyértelműen kiderül majd, hogy fenntartásaim nem a jó film / rossz film kritikai mezsgyéjén he­lyezkednek el. A magas kvalitás ebben az esetben nem kérdés. Sokkal inkább azon kell izgulnom, képes leszek-e a filmmel az ő színvonalán kritikai párbeszédet folytat­ni. De ha vállaltam, kezdjünk inkább bele. Szász János többi filmjéhez hasonlóan (Szédülés, 1989; Woyzeck, 1993; Witman fiúk, 1997; Ópium - Egy elmebeteg nő nap­lója, 2007) A nagy füzet sem „üres”, ma­gamutogató alkotás, ami már csak azért is meglepő lenne, mert Georg Büchner és Csáth Géza után ismét egy jelentős író, Ágota Kristóf világából építkezik. Magára a regényre csak később térnék vissza, egy­részt, mert a film megtekintése után olvas­tam csak el, másrészt pedig kerülni sze­retném a „hiteles-e az adaptáció?” ezúttal teljesen terméketlen kérdését. A feldolgo­zás több dimenzióban is értelmezhető, de számomra az a legjelentősebb benne, hogy szokatlan megközelítésben ragadja meg az alkalmazkodó túlélés problémáját egy erőszakos világban. A jelenséget nem úgy fogja fel, mint a kényszerhelyzetbe került, megrettent, szelíd ember akár gyávaságig meghunyászkodó magatartását. Ehelyett kíméletlenül azt veti fel, hogy az elnyomás átvészelésére kialakított stratégiák, lelki képességek olyan önszuggesztiók, ame­lyek végeredményben az átélni kívánt erő­szak mintáit fejlesztik ki az egyénben, és így az alkalmazkodás fokozatosan az ag­resszív hatalommal való öntudatlan azo­nosuláshoz vezet. Ez a megközelítés különösen megdöb­bentővé válik, amikor a folyamatot két gyerek, ráadásul egy összetartozó ikerpár sorsán keresztül ábrázolja. A megkérdő­jelezhetetlen gyermeki ártatlanságot tor­zítja rideg, kiszámított emberi kegyetlen­séggé az alkalmazkodás. A háború idején nagyanyjához, a falusi szegénység kemény világába kerülő két fiú úgy védekezik az ütlegelések, az agyondolgoztatás, az alul- táplálás ellen, hogy mazochista képessége­kig fokozzák, edzik magukban mindennek 91

Next

/
Oldalképek
Tartalom