Irodalmi Szemle, 2014
2014/11 - ELNYOMÁSOK ÉS FELSZABADULÁSOK - Grendel Lajos: Kobaltkék messzeség (novella)
ELNYOMÁSOK ÉS FELSZABADULÁSOK Hat hétig voltam Los Angelesben, az utolsó két hétben már nem tévedtem el, a mexikói férfit már nem kevertem össze az olasszal, és a törzskönyvezett amerikait az orosz zsidó emigránssal. Lassan hozzászoktam Los Angeleshez, mint ahhoz a városhoz, amely idegen volt nyelvében és szokásaiban, de már az otthon melegsége áradt a panzió szobáiból, az éjszakai idegen nyelvű tréfálkozásból, a függöny mögül előbújó éjjel titokzatos hangzavarából, ahol az emberek egy másik életet élnek, őszintébbet és nyíltabbat, mint napközben. A repülőúton Los Angeles és New York, valamint New York és Bécs között egy kis nosztalgiát éreztem az eltelt hat hét után, mert valószínűleg hátat fordítok Los Angelesnek örökre, hacsak a sors nem tréfál meg egy második úttal. De ez nem látszott nagyon valószínűnek. Meg örültem is, hogy végre otthon vagyok, és most belevethetem magamat a munkámba, amelyet hat hétig elhanyagoltam. Házasságkötésünk ötödik évfordulója is szinte a körmömre égett. Két helyet foglaltunk a Zichyben, az étterem közepesen drága volt, de a Zichy nem volt egy luxushely. Igaz, hogy a korzón helyezkedett el, és a korzó minden sétálója bebámult az ablakon, de Pozsony az Pozsony, még mindig százszor jobb, mintha Los Angelesben ültem volna be egy korzóbeli étterembe, és csillagos árat fizettem volna a nem túl zamatos amerikai kosztért. Lenke zöld ruhájában, smaragdzöld fülbevalójával és élénkpiros nyakláncával előkelő volt, mint egy angol dáma. De semmi esetre sem vett föl tarkabarka amerikai cuccot, pedig olyat is hoztam neki. Épp a hagymalevest ettük, amikor az apjáról esett szó, amúgy mellékesen, tulajdonképpen nem is tudom, hogy hogyan került szóba a faterja.- Persze tudom, hogy a faterod az kényes téma - jegyeztem meg, persze nem bántóan, hanem éppen ellenkezőleg, mintegy bocsánatot kérve, hogy szóba hoztam. Lenke azonban csúnyán nézett rám, mintha nem illett volna ide a téma.- Nem értem, miről beszélsz - mondta, majdnem ellenségesen.- Jó, besúgó volt, Isten nyugosztalja, talán nem is követett el semmit, legföljebb falazott. Azt abban a rendszerben, sajnos, többen is elkövették, pedig alapjában véve rendes emberek voltak, legalábbis a többségük.- Miféle besúgó? - kérdezte, és olyan ártatlan képet vágott, hogy majd elsüllyedtem a székkel az asztal alatt. - Az én apám rendes ember volt.- Hát nem volt besúgó?- Te most provokálsz? Vagy szándékosan félreértettél valami? Valamit, amit én nem is mondtam. Néztem, mint a moziban. Szerencsére nem volt olyan régen - még fél éve sem -, hogy az olasz tengerparton, talán egy hirtelen jött őszinteségi rohamában, melyet most már igyekezett elfelejteni, bevallotta az apja ügyes-bajos dolgait. Szépen és őszintén. Legalábbis én azt hittem eddig. Még büszke is voltam rá. Most hát elősoroltam neki a közelmúltat, de ő azt állította, hogy aludtam, talán az álom beszél belőlem, vagy valami ilyesmi. Hát persze, csukva volt a szemem, de nem aludtam, és határozottan állítottam, hogy amikor az apja besúgó múltjához ért, kinyitottam a szemem, és azt mondtam, hogy szinte kizárt dolog, és ő megerősített, hogy, sajnos, igaz. Lenke úgy nézett rám, mintha vádolnám őt, holott csak felsoroltam a tényeket, melyeket ő mondott el nekem. 20
