Irodalmi Szemle, 2014
2014/11 - ELNYOMÁSOK ÉS FELSZABADULÁSOK - Pavel Vilikovskŷ: Egy igazi ember története (regényrészlet, Garajszki Margit fordítása)
ELNYOMÁSOK ÉS FELSZABADULÁSOK engem, egy negyvenéves férfit akar kioktatni ez a taknyos kölyök, ennyi tapasztalattal a hátam mögött megvan nekem a magamhoz való eszem, de inkább nem szóltam semmit. Nem váltunk el rossz szájízzel, amikor ment kifelé, még mosolygott is, azt hiszem, szimpatikus voltam neki, még azt mondta, hogy biztosan nem utoljára találkoztunk. Szükség esetén újra hozzám fordul, csak a lelkemre kötötte, hogy a találkozónkat kezeljem bizalmasan és senkinek se említsem. És hogy jobb lenne, ha valahol a munkahelyen kívül találkoznánk, majd felhív telefonon; ha Ondro unokatestvérem jelentkezne Galgócról, akkor az ő lesz. Nekem nincs is unokatestvérem, de ezt nem mondtam neki, minek. Nem lett volna okos dolog összerúgni vele a port, ezekkel nem jó ujjat húzni. El kell ismernem, hogy manapság nincs könnyű dolguk, ez után a válság után elég nagy a zűrzavar, és sok a dühös ember, szóval van mit csinálniuk. Ha az ember jobban belegondol, nem is olyan egyszerű kérdés ez az emigráció. Nincs értelme, legalábbis szerintem, valakit erőnek erejével itt tartani. Ha azt hiszi, hogy máshol jobb dolga lesz, hát menjen. Az elégedetlenkedőkből semmi hasznunk nem származik, úgyis csak zúgolódni meg morogni fognak. Csakhogy hol van a garancia arra, hogy Nyugaton egy jobb élet vár, az egy teljesen más világ, más rend szerint működik, és mi nem ahhoz vagyunk szokva. A házunkból is elment egy mérnök, Hlavácek, kedves ember, az egész család, rendesek voltak, a két gyerekükkel egészen Kanadáig jutottak, akkortájt sokakat befogadtak Csehszlovákiából. Na, és egy vagy két év múlva mit láttam, Hlavácek felesége, Hlavácková visszajött a kislányukkal együtt, még az elnöki amnesztia idején. Szerencséje volt, hogy a lakásuk még nem került az államhoz, különben nem lett volna hova mennie. Azt mondta, hogy ő ott idegenben nem tudta megszokni, szomorú volt, a nyelvet sem beszélte, hogy legalább valakivel elbeszélgetett volna, tanfolyamokra kellett járnia, ráadásul takarítónőként dolgozott egy pizzériában, az olyan olasz étterem. Na, a Hlaváceknek meg nem ismerték el az itteni iskoláit, azt mondták, hogy be kell fejeznie a tanulmányait, meg vizsgákat kell tennie, úgyhogy addig ő is szakmunkásként építkezéseken dolgozott, de ő megmakacsolta magát, hogy nem jön vissza, ott maradtak ketten a fiával, ő már idősebb, így végül a család szétesett. Talán nem számoltak azzal, amikor rohantak Bécsbe szerencsét próbálni, hogy a kapitalizmusban sem adják ezüsttálcán a boldogulást. Egyet mondok, minden országnak és minden rezsimnek megvan az előnye és a hátránya. Nem mondom, hogy én nem gondolkodtam el azon, hogy nem lenne-e jobb, ha kimennénk, a munkától nem félek, és építőiparit végeztem, azzal csak sikerülne elhelyezkednem, később saját céget alapíthatnék, vagy saját vállalkozást indíthatnék, mint az apám, míg a kommunisták el nem vették tőle a varróműhelyét. Én is haragudhatnék a kommunistákra, hiszen az apám szalonjában nagyurak varrattak, jól mehetett volna a sorunk, nem kellett volna abban a sötét lyukban szoronganunk a Valonská utcában, na de akkor más idők jártak, nem érdemes sírni a múlton. Ma már más világ van. Ha jobban belegondolok, mi hiányzik a boldogságunkhoz? Mindenhol van valami gond, ha az ember Alaszkában él, számolnia kell a hideggel, a Szaharában meg a hatalmas forrósággal, ez teljesen normális. Míg Kanadában sikerülne a saját lábamra állnom, biztos halálra dolgoznám magam, na, utána meg, ha beütne a válság, ami ott, a kapitalista országokban előfordul, a cégem tönkremenne, én meg munkanélküli lennék? Én sem vagyok mai gyerek, a családom is itt lóg a nyakamon, az én helyzetem nem ugyanaz, mint amikor egy kö15
