Irodalmi Szemle, 2013
2013/10 - Mélyvíz (előszó az Áruló vagy, Halász!-hoz)
M É L Y V f Z ELŐSZÓ AZ ÁRULÓ VAGY, HALÁSZÉHOZ Forgdcs Miklós Áruló vagy, Halász! című darabját a szerző, mint a cím alatti kitétel is mutatja, Grendel Lajos egy korai, Egy este Amerikában című novellája alapján írta. A dráma szövege eredeti formájában elsősorban annyiban tért el az alább közölttől, hogy versszerű tördelésben íródott, ezzel is fokozva a szöveg töredékességét, töredezettségét, szuggesztivitását. Ettől a formai megoldástól terjedelmi okokból el kellett tekintenünk - bízunk azonban benne, hogy a kívánt hatás így sem sikkad el teljesen. A rövid, pattogós mondatok és a szöveg már-már parttalannak tűnő áradása azok az elemek ugyanis, amelyek a mű erejét alapvetően meghatározzák. Ezek a mondatok teljesen leválasztják a Forgácsdrámát arról a nyelvi közegről, amelyet Grendel Lajos novellája képzett meg, és az alapvetően borgesi-cortazári ihletésű, a szürrealizmussal és a mágikus realizmussal kacérkodó - egyébként a recepció által rangján alul kezelt, mert csakugyan nagyon jelentős és izgalmas - kispróza világát egy abszolút látomás, egy önmagába vesző tudat ugyancsak szétomlóban lévő keretei közé helyezi. Míg a grendeli novella felépít egy konkrét teret - amelyet még csak nem is olyan nehéz egy létező (sic!) város terével azonosítani -, a Forgács-dráma egyik célja, hogy ezt a teret feloldja. Még ha a főszereplő (s talán egyedüli szereplő) Flalász végig is jár egy utat, afféle pokoljárásként (váltogatva a kalauzokat: Patikuslány, Gyerek, Anya - miközben mind nagyon távol állnak a megfoghatóságtól), a tér ugyanúgy a szemünk előtt omlik semmivé, mint a szereplők, a szavak, a mondatok. A degradáció dramaturgiáját alkalmazva Forgács a (testi, szellemi, érzelmi stb.) lebomlás, szétesés folyamataira figyel. Elhamarkodott dolog lenne azonban a be- cketti szövegvilággal rokonítani a Halászt. Bár kétségtelen, elemeiben a Mester jelenléte érződik, a makrostruktúrát tekintve azonban túl is lép rajta. Míg Beckettnél a degradálódás, szétesés, bomlás statikus és repetitív, addig a Halász dramaturgiája - a verbális repetitivitás alkalmazásának ellenére is - a folyamat ábrázolására épít. A középkori moralitásjátékok világa nemcsak a jelenetek címében köszön vissza, hanem a stáció-dramaturgia alkalmazásában is. Erre a metafizikus „mögöttesre” érezhetünk rá a metaforák óriásivá dagasztásában: a gyümölcsevés például egyszerre válik a vágy és kéj, a szexualitás és a bűnbeesés aktusává, a vízmotívum, mely a Patikuslány megszólalásaiban dagad himnikus áriává, ugyanúgy megidézheti az evangéliumi élő víz szimbólumát, mint a mesék örökifjúságvizét. A moralitásjátékokra emlékeztet a Patikuslány angyali és a Gyerek árnyékszerű, di- abolikus figurája is. Mindkettejük valamiféle (affirmáló és negáló) lélekvezetőként 50
