Irodalmi Szemle, 2013
2013/10 - FREUDI HUMOR - Freud, Sigmund: A humor (tanulmány, Pál Katalin fordítása)
FREUDI HUMOR A humoros örömnyereség genezisét a legjobban akkor ragadjuk meg, ha a figyelmünket a hallgatóra és a benne zajló folyamatokra irányítjuk, arra a személyre, aki számára valaki más idézi elő a humort. Ekkor ő a másikat egy olyan helyzetben látja, amelyben az várhatóan egy aflfektus jelét produkálja majd: mérges lesz, panaszkodik, fájdalom látszik rajta, megijed, undorodni fog, talán még kétségbe is esik, és a néző/ hallgató kész lesz őt ezekben követni, ugyanezeket az érzelmi rezdüléseket előidézni önmagában is. Ez az érzelmi készenlét azonban tévesnek bizonyul: a másik nem fejez ki érzelmet, hanem tréfálkozik; a megtakarított érzelmi energia ekkor a hallgatóban humoros örömöt idéz elő. Eddig könnyű eljutni, de hamarosan azt is meg kell fontolnunk, hogy a másikban - a „humoristában” - lezajló folyamat az, ami nagyobb figyelmet érdemel. Semmi kétség, a humor lényege, hogy általa az ember azokat az affektusokat takarítja meg, amelyekre a helyzet alkalmat adna, és az ilyen érzelmi megnyilvánulások lehetőségén tréfával teszi túl magát. A humoristában végbe menő folyamatnak ennyiben kell a hallgatóéval megegyeznie, jobban mondva, a hallgatóban végbe menő folyamatnak le kell másolnia a humoristáét. De hogyan hozza létre a humorista azt a pszichés beállítódást, amely feleslegessé teszi számára az affektus megszületését? Mi megy „humoros beállítódása” során benne dinamikusan végbe? A probléma megoldását szemmel láthatóan a humoristában kell keresni, a hallgatóban ennek az ismeretlen eljárásnak csupán az utózengését, kópiáját feltételezhetjük. Ideje, hogy megismerkedjünk a humor néhány jellemzőjével. A vicchez és a komikumhoz képest a humorban nemcsak valami felszabadító, hanem nagyszerű és felemelő dolog is van, amely vonásokat nem találjuk meg az intellektuális tevékenységből adódó örömnyereség másik két fajtájánál. A humor nagyszerűsége nyilvánvalóan a nárcizmus diadalában, az én diadalmasan hangoztatott sérthetetlenségében áll. Az én megtagadja azt, hogy a valóság rendelkezései sértsék, és erőszakkal szenvedést okozzanak neki, kitart amellett, hogy nem érinthetik közelről a külvilág traumái, tény43
