Irodalmi Szemle, 2013
2013/10 - A TÉBOLYON INNEN ÉS TÚL - Marcelli, Miroslav: Miért őrültség? (tanulmány, Németh Ádám fordítása)
A TÉBOLYON INNEN ESTÜL nem hagyja meg őt a kitaszítottság szabadságában, hanem egy meghatározott helyre zárja, ahol az étel és a hajlék biztosítása a munka kötelességével és a morális-admi- nisztratív nyomás egyéb elemeivel párosul. Az elzárás közegében az őrültet javító intézkedéseknek vetik alá: mint olyat, aki önként nem dolgozik, kényszermunkával „gyógyítják”; mint olyat, aki hajlamos az antiszociális viselkedésre, sőt egyenesen az erkölcstelenségre, szüntelen moralizálás- nak teszik ki és a vallási elvek elsajátítására ösztökélik. Civilizálatlan és erkölcstelen hajlamaival maga az őrült az ész tagadását képviseli. Mivel a lét ésszerű, az ész tagadásaként felfogott őrültség egyenlő a semmivel. Ebből a negatív jellemzésből következik az ész küldetése, hogy elnyomja az őrült „természetes” hajlamait és kívülről rákényszerítse az erkölcsöt, amelynek híján van. Sokáig úgy tűnt, hogy az ész úgy viszonyulhat az őrültséghez, mint nemléthez, amely csak akkor tehet szert valódi létezésre, ha elfogadja a rend által szabott feltételeket. Az elzárás azt volt hivatott biztosítani, hogy ez a folyamat zavartalanul és a normalizáció világos perspektívája mentén fog zajlani. Könyve végén azonban Foucault felhívja a figyelmet arra az átalakulásra, melynek során az őrültség a nem-ész új formájaként és erejeként megmutatkozik, és amely az észt arra készteti, hogy szembesüljön önmagával. Erről az ébredező nem-észről mondja Foucault: „Sade-nál, akárcsak Goyánál, a nem-értelem továbbra is éberen őrködik az éjszakában; ezzel a virrasztással azonban fiatal erőkkel lép kapcsolatba. Korábbi nem-léte megsemmisítő hatalommá válik. A nyugati világ Sade- on és Goyán keresztül lehetőséghez jutott, hogy az erőszakban meghaladja saját értelmét, s a dialektika ígéretein túl ismét eljusson a tragikus tapasztalathoz” (Foucault 2004: 734). Ezek a szavak döntő jelentőséggel bírnak Foucault őrültség-koncepciójának megértése szempontjából. Először is azért, mert ész és nem-ész találkozását, amelyre a modern nyugati társadalomban sor kerül, nem egyfajta dialektikus közvetítésként mutatják be, amelyben az ész csak azért leplezi le a saját tagadásait, hogy azokat rögvest szintézisre emelje. Foucault a nem-ész éjszakájából felbukkanó őrültségnek pusztító erőt tulajdonít és az ésszel való találkozását harcnak tekinti, még ha ebben a harcban az őrültség egy összehasonlíthatatlanul erősebb ellenféllel is áll szemben és rendszerint alulmarad. A másik ok, amely miatt e szavak különös figyelmet érdemelnek, éppennyire fontos: jellemző, hogy e tragikus tapasztalat lehetősége a nyugati világban olyan jelenségek révén lesz valósággá, amelyek kezdetben a filozófiai gondolkodáson kívüli területekről, Goya és Sade műveiből érkeznek. Csak később csatlakozik ezekhez Nietzsche, hogy a filozófiai gondolkodáson belül, annak legszélsőbb és egyben legbensőbb helyéről hirdesse, milyen pusztító erővel bír az őrültség. Foucault Az őrültség történetében az őrültség új, pusztító erejét Goya Los Disparates sorozatára és Sade Juliette-jére hivatkozva érzékelteti. Talán ezeket kiegészíthetjük még további két hivatkozással, két jóval később keletkezett műre. 1964- ben mutatták be Peter Weiss Jean Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a charentoni elmegyógyintézet színjátszói előadják De Sade úr betanításában című darabját. Három évre rá ezt Peter Brook Marat/Sade címmel filmesítette meg. Brook filmje egyszerre ábrázolja, hogyan 14
