Irodalmi Szemle, 2013
2013/9 - Csillag Lajos: Esztrád (novella)
- Mikor apu megér... - A fiú folytatni próbálja a szöveget, de a lány újból felkapja a fejét, mintha hirtelen egy mély állomból ébredne, és folytatja.- Mikor apu megérkezik a dolgozóba, piszkos ruhába öltözik át, hogy az, ami rajta van, ne legyen egyszerre cigarettafüstös és piszkos is, így anyunak könnyebb kimosnia. Ezután egész nap világító vasat vág, úgy, mint az emberek otthon a szalámit, a sajtot vagy a kenyeret. Nagyon izzad, ezért a főnöke mindig sört ad neki, amitől nem lehet berúgni, viszont azt mondják, jobb, mint ha vizet inna az ember. - A lány most már nem hajtja le a fejét, egyenesen néz előre a semmibe. Ez alatt ő mindvégig a láthatatlan levest kavargatta a műanyag főzőkanállal, háttal az anyuknak és az apuknak. Most viszont megfordul, és ugyanúgy, mint az előbb, belebámul abba a félhomályba, ami pár perccel ezelőtt még tökéletes menedékül szolgált mindenkinek odalent. Most látja őket. Ott ülnek lent, balról rögtön az első és második székben, a harmadik sorban. Néhány másodpercig egyszerre legalább száz szempárba mered. Aztán konyhakesztyűben megfogja a műanyag fazekat. Az asztalhoz megy és leteszi középre, a kesztyűket leveti és a földre dobja. A fiú az előtérben megszólal:- Anyu itthon van, nem dolgozik. Babát vár, de még mindig nem érkezett meg. Pedig már régóta várunk rá mindannyian. Amíg nem várta, addig a szomszéd városban dolgozott a kábelgyárban. Minden nap négykor kelt, hogy időben kigyalogolhasson a sarokra, ahol a busz felvette őt. Aztán egész nap kábelt tekert fel a könyökére, és műanyag zacskókba csomagolta. Mindig este hatra ért haza. Apu ezen sokat bosszankodott, mert magának kellett főznie. - Mindeközben ő a műanyag edényből műanyag tányérokba meri a levest. Először az asztalnál ülő fiúnak, majd a lánynak, és végül magának. Egy pillanatra sem néz oda, csakis a nézőtérre szegezi a tekintetét. A jobbján ülő fiúnak hétszer-nyolcszor is mer, amitől odalent halk kuncogás támad. Azt gondolja, ennek a levesnek ugyanolyan íze kell hogy legyen, mint az otthoninak. Anyu fog egy fazekat, és forró vízbe önti a tasak tartalmát. Sokszor álmodik azzal, hogy amikor majd ő lesz anyu helyében, sosem zacskóból főzi majd a levest. Illetve, ő majd nem a port teszi a forró vízbe, hanem saját magát. Benyúl az inge alá, és egy piros szívet húz ki alóla. Kettétöri, mint a reklámokban a leveskockát szokás, és belemorzsolgatja a fortyogó vízbe. A láthatatlan levesnek pedig ugyanolyan íze van csakugyan. Mindhárman egykedvűen szürcsölik, csak a fiú fintorog hozzá:- Mondtam, hogy mindig elsózod.- Egy szem sót sem tettem bele, tudod, hogy a tészta van elsózva mindig, amit anyád sodor. Most már megbátorodtak az odalent ülők, vagy legalábbis feloldódhattak, vagy legalábbis elkezdhették unni a dolgot. Elszórtan egy-két kacarászás hallatszik, újra előkerülnek a zakók belső zsebébe tömködött popcornos zacskók, és persze újból felvillannak a mobilok is.- Anyámnak annyi ereje sincs, hogy az ágyból kikeljen, nemhogy tésztát sodorjon, mit köll folyton hepciáskodni?! Az, hogy nem tudsz megfőzni egy kibaszott levest se, ar
