Irodalmi Szemle, 2013

2013/9 - Szászi Zoltán: Fagyos rágógumi, érkező nő (novella)

ga, ufósisakos kocsirendezők vitatkoznak a tegnapi meccseredményeken. Éjszaka. Nehéz műszak. Kettő táján álmosodik mindenki, négy órakor, futóárokharcok kezdetén egy korty tea. Jól lenne bele a rum, de nem lehet, attól még hidegebb van. Elaltatna. A bal oldali peron felnyalva. Az én oldalam. Kész. Személypénztárakhoz tiszta a menet. Már pihennék, már mennék a peron végébe, szélárnyékba, bújni. Kétórás késés után érkezik Varsó felől a vonat. Kéttucatnyi leszálló. Megyek, ne legyen szemét, ennyi után még könnyű feltakarítani. Egyetlen rágógumi sincs. Mindenki eltűnik pillanatok alatt. Csak egy nő marad. Fekete, ezüst mintázatú guruló bőröndje, kézitáskája van. Törékeny alak, fekete bunda, szokatlan formájú kalap, méteres sál, kesztyű, finom, nagyon finom kesztyű, benne hosszú, zongoristához illő ujjak. Halvány arc, éles, rajzolt szemöldök, vízkék szem, vékony, halvány csillogású száj. Támaszkodva nézem. Éjszaka. Nehéz műszak. Chopin egyik keringőjének dallama bújik elő a fejemben, majd a polonéz. Tamtatam tamtatam... Sose voltam nagy zeneértő, de ilyesmi lehet a zene emléke ott bent. Csak ketten vagyunk az egész pályaudvaron. Kocsirendezők, fékvizsgálók a hatos vágánynál. Jó messze tőlünk. Az éjjel-nappali büfés elaludt, a mikrohullámú sütő halvány tányérnyi fénye a glória felette. Ő a pályaudvari macskák védőszentje.- Tudna segít? Elnézés! Kéne várni engem egy úr itt, tudni, van késés, rossz hideg, volt nagy hó, kutya tél, vonatok Varsóból sem indul pontos. Játszani kell nekem. Pia- nón. Segít? Idegen vagyok. Nem ez városom. Nálunk más. Briansk más. Onnan jöttem. Mama él ott. Messze. Idegen lenni. Segít?- Hogy elkésett volna? Talán várta volna valaki? Igen, azt hiszem igen. Persze, már emlékszem, egy öreg férfi kérdezősködött a késés miatt. Elkésett. Ő nem várta meg, én meg nem vártam magát? Most mit mondjak? Tegnap éppen álmodtam. Húsz éve, hogy nem történt ilyen, hogy egy pillanatot se álmodtam. Most meg igen. Álmodtam. Briansk erdőiről. Nyírfákról. Futóárkokról, gépfegyverugatásról. Ha érdekli, az egyik nagyapám halt meg ott. Bombázáskor. Egy légnyomástól leszakadó ág ütötte agyon. Utolsó levele nálam van. Azt írta, szépek a fák. Hogy karcsúk, meg fehérek. Mint maga, ebben a pályaudvari fényben. Azt is írta, hogy hajnalban sírt a szél, ha golyó csapódott a nyírfákba, sikoltva dőltek. Nyírfa kereszt állt felette. A szomszéd, vele szolgált egy szakaszban, ő hozott egy fényképet a sírról. Még volt idő fényképre. Tiszta véletlen. Nem szokott ilyen lenni, de akkor valami haditudósító járt éppen arra. Fotós. Még a nagy roham előtt. Aztán mindenki meghalt vagy futott. Briansk alatt valahol. Értem én. Persze. Nem a maga városa ez itt. Tudom. Mi legyen most tovább?- Keresni? Urat, ki várt itt. Chopint játszanom kell. Ma még. Este lesz koncert, nem tudom, mi hol van itt. Nem tudom keres. Itt csak maga. Elvisz?- Hová vigyelek, hová vihetnélek? Negyven percre innenre, a szűk albérletbe. Oda? Tudod, mi az, te lány? Az a halálon innen? Vagy a túl? Ám legyen. Megmutatom, ami megmutatható. Idegen vagy a városban. Talán félnél. Hideg van. Hó hull. Befagytak a váltók, a büfések aludni mentek, a taxisok közül van itt szabad. Hová vigyen? Hol van helyed? Nálatok a villamos tramvaj, de minden annyira hasonló. A taxi, a troli, a metró, az aszfalt, de a maghéj, vagy ott fent az óra, a homlokzatokon a szobrok, sínek, és