Irodalmi Szemle, 2013
2013/9 - GICCS- ÉS TRASHKULTÚRA - Németh Zoltán: Sorozatgyilkosság a Parnasszus tövében (Orbán János Dénes Sándor vagyok én is... című kötetéről)
G1CCS- ÉS TRASH KULTÚRA ajánlatot. A kötet - talán tudatosan, talán kényszerből - töredékes formában, négy, egymást érintő, de egymás mellett elcsúszó kontextusban foglalkozik a témával: egyrészt humoros-tréfás esszékben, áltanulmányokban; másrészt dilettáns szövegek szerkesztői kommentárjai által; harmadrészt dilettáns szerzők verseiből összeállított miniantológia formájában; negyedrészt pedig Orbán János Dénes saját dilettáns- vers-imitációinak közlésével. A kötet összeállításának ötlete és kiindulópontja minden bizonnyal az Irodalmi Jelen folyóirat legendás, Sándor vagyok én is... című rovata, amelyben a versszerkesztő Orbán János Dénes idézte és kommentálta a beküldött szépirodalmi anyagot - döntő többségükben dilettáns szövegeket. A rovatnak címet adó vers kiválasztása abszolút telitalálat volt a szerkesztő részéről, Szoboszlay Sándor verse a dilettantizmus, az epigonizmus, a bárgyúság és a lírai gondolattalanság olyan tipikus keveredése, amely végigkíséri az összes közölt verset: „Sándor vagyok én is, ha nem is Petőfi, Nem a nagy Petőfi, hanem Szoboszlay. De a szívem épp úgy, mint a nagy költőé, A feleségemé s szeretett hazámé.” Orbán János Dénes nyelvteremtő ereje ennek nyomán egy új kifejezéssel ajándékozza meg a magyar irodalmat: ez a „sándorkodás”, illetve a „Sándor-iroda- lom”, amely a dilettantizmus, illetve annak uralkodó magyar formája, a petőfieskedés egyik megnevezéseként funkcionálhat a továbbiakban. A Sándor vagyok én is... című rovatban közölt szövegek ennek nyomán a kötetbe a Sándorirtás cím alatt kerültek be, s tulajdonképpen egy-egy szövegrészletből és annak szerkesztői kommentárjából állnak. A Sándorirtás cím valódi telitalálat arra a szövegmunkára, amelyet Orbán János Dénes végez. A dilettáns szöveget olyan maró kritikával illeti, amely néha a durvaság határait súrolja: „Namármost: ilyenkor el kell csenni azt a seprűt, és be kell tenni a lány lába közé. Valószínűleg pofon vágja, de ha mázlija van, az is lehet, hogy elrepül vele. De mindenképpen lesz téma” (60.); „A múltkori kérdésre nem válaszolt. Hogy nagyon nehéz ezeket a verseket kitolni a kloákán?” (93.); „Mi igazán nem próbáljuk Önöket megakadályozni abban, hogy tyúkok legyenek, ha már költővé válni nem sikerült...” (101.) Ezekben az esetekben az az érzésünk, hogy a szerkesztő ágyúval lő verebekre, és a poétikai szempontból szánalmas, irodalmi mércével nem mérhető verseket pusztán felhasználja saját verbalitásának prezentálására, a maró gúny lehetőségeinek tesztelésére, felsőbbrendűségének kinyilvánítására. A magas lóról beszélő professzionális költő és versszerkesztő stílusa, amely nem mentes a személyeskedéstől és a gúnyos megjegyzésektől, olyan önbizalomról árulkodik, amely sokszor visszatetszést is kelthet. (Tulajdonképpen szinte elképzelhetetlennek tartom, hogy ha a kortárs magyar irodalomból egy befutott költő vagy irodalomtörténész rákényszerülne egy ilyesféle rovat vezetésére, akkor hasonló hangot ütne meg a tehetségtelen szerzőkkel szemben.) Másrészt talán tévedésben vagyunk, amikor a kommentárok intonációját a 40
