Irodalmi Szemle, 2013
2013/8 - A TITOKZATOS WEÖRES - Tóth László: „Gyötrődve meg nem járt utért..(esszé)
hogy megszűnt előadó-mimus lenni, teljesen átélte a semmiből valamit [valami rendkívülien nagyot] teremtés extázisát, démonizmusát. [...] Végeredményben nagy színész lett, már-már olyan, aki elfedi testével a gyarló mivoltával [sic/] is örök életre hivatott remekműveket.”) Váratlan izgalmat hoz viszont az előadás Youtube-on fellelhető változata, ahol a vers utolsó előtti sorát hirtelen visszafogó színész introvertált ma- gába-fordulásához („Majomkézben majomfegyver. ..”) meglepetésre a szóban forgó opus utolsó sora (,,...a majmoké a világ”) már a vidáman-pajkosan mosolygó költő angyalhangon kántáló előadásának játékos hetykeségű zárlata társul. A Komáromi Jókai Színház még mindig fiatal, Jászai Mari-díjas igazgató-színésze, Tóth Tibor viszont egy üres széksorú nézőtéren ülve, annak gondolatiságát iróniával fűszerezve, visszafogottságában is pontos hangsúlyokkal, Latinovitséhoz viszonyítva teljesen eszköztelenül, ám puritánságában is szuggesztív módon mondja el a kamerának a verset. (Azon viszont el lehetne gondolkodni, hogy a minap egy tévéműsorban Arany János egyik versét is kísértetiesen hasonló módon adta elő.) S nem tanulság nélküliek a vers zenei feldolgozásai sem, melyek közül szintén csak hármat emelnék ki: elsőként Koncz Zsuzsáét a Fonográffal 1974-ből és Halász Juditét 1989-ből, melyek érdekessége, hogy bár mindkettő Bródy János megzenésítésében hangzik el, míg azonban Koncz a dalt helyenként keményebb, dzsesszesebb hangzások felé is elviszi, Halász mindvégig egyöntetűen lágyabb, líraibb - mondhatni meseszerűbb - felfogásban énekli ugyanazt. Velük szemben viszont teljesen más stílust képvisel a Ghymes együttes A TITOKZATOS WEÖRES népzenei ihletésű, dudázó, vidám-pattogós Majomországa. (Szarka Gyula zenei feldolgozásában), mely a végére egy ragyogó leleménnyel az „Aki nem lép egyszerre...” kezdetű gyermekdal első két sorába lendül át és fejeződik azzal be. Úgy gondolom, Kazimir színházának a drámaköltő Weöressel való 1971-es esz- méltető összekacsintása - még ha néhány részelemét megcélzó akadékoskodásunk jogos is lehet -, vitathatatlanul (színház-, dráma- és irodalom-)történeti jelentőségű eseménye volt a magyar művészeti-szellemi életnek, amilyenre azóta is csak nehezen találhatnánk példát. Tamás Attila megjegyzése a Holdbéli csónakosról, miszerint az „az elérhetetlen utáni vágyakozás és a valóságban élés konfliktusaira épül”, Weöres költészetének, írásművészetének, életművének s természetesen személyiségének, emberiírói habitusának a leglényegét ragadja meg. S ezt használta ki, pontosan ezt a konfliktusos kettőséget jeleníti meg - többek között a költő „késői dühös-groteszkjének”, a Majomországnak és más hasonló tartalmiformai elemek beépítésével - rendezőnk A holdbéli csónakosa is. Mert Kazimir színházi átköltése is épp e kettősséget emelte ki a színpad eszközeivel és nyelvén, s kettőjük XX. századi találkozása ezért hordozhat elhallgathatatlan üzeneteket a XXI.-ben is. (Dsz, 130329; 130522) ň TÖRTÉNELEM UTÁNI 1989-ben, csaknem negyedszázada jelent meg Francis Fukuyama amerikai politikai közgazdász és filozófus nagy feltűnést keltett esszéje, A történelem vége?, melyben a szerző a kommunista rendszer(ek), illetve 13
