Irodalmi Szemle, 2013
2013/8 - A TITOKZATOS WEÖRES - Tóth László: „Gyötrődve meg nem járt utért..(esszé)
A TITOKZATOS WEÖRES dalom oldalvizeire szorított Kassák Lajost, valamint a jobbról is, balról is többször ki-, sőt börtönbe is taszított, az 1956-os forradalom után Londont választó Határ Győzőt említi, aki „naprakészen... minden új tehetséget” ismert.) Vegyük csak az 1964-es párizsi megjelentetésének kényszerére Budapesten is kiadott Tűzkút 1964-es áttörését követő, a költő általános elismertségében és hivatalos elfogadásában is jelentős fordulatot hozó kötetét, az 1968-as Merülő Saturnust (jóllehet Deák László nemrég megjelent posztumusz naplójának egyik, 1981-es feljegyzése nem mulasztja el a hatalomról megemlíteni, hogy az „senkit se vesz komolyan a teljesítménye alapján, még egy Weöres Sándort sem”). Ebben verses jegyzetet találunk az akkor még messze kötet nélküli Beney Zsuzsa Két világ határán című „alvilág-költeményéhez” (akinek 1972-es költői début-jét, a Tüzföldet is ő vezette be), „változatot” írt a huszonvalahány éves délvidéki Tolnai Ottó versére (Stewar- dessek a repülőgépen-, Weöres szerint Tolnai Sirálymellcsont című kötetének „sorai úgy pattognak, mint a gépfegyver, ott minden a helyén van”), de természetesen a már 1961 - tői publikáló, de csak 1968-ban kötethez jutott (ez volt az azóta klasszikus értékké, a kortárs modernitás zsinórmércéjévé vált Töredék Hamletnek), s ezzel együtt az addig jobbára parkolópályára kényszerített kezdők számára is áttörést biztosító, ugyanazon esztendőben kiadott Első énekben is helyet kapott - mint az antológia legidősebbje -, a magyar költészetben radikális fordulatot végrehajtó Tandori Dezső is a látóterében van (aki, bevallása szerint, csak három ízben ha találkozott vele személyesen); 1969-ben a nevezetes, kötetnélküli fiatalokat és „fiatalokat” bemutató Költők egymás közöttben természetesen ő laudálta Beney Zsuzsát és - jellemző módon - az 1960-1970-es évtizedforduló másik jelentős költészet-megújítóját, Oravecz Imrét, de mesterének, elindítójának tekintette őt a versnyelvi és -formai kísérletezések további eltökélt képviselője, az épp a minap elhalálozott Marsall László is. Ismert Weöresről az is, hogy az 1970-es Kossuth-díjával járó pénzösszegből fiatal költőknek kiosztandó Pásztor Béla-díjat alapított, melyet kitüntetettjei - Szepesi Attila vall erről - utólag Weöres-díjnak neveztek el (például Oravecz is, Szepesi is, továbbá Tábor Ádám és Szentjóby [St. Auby] Tamás részesedtek benne). De például az Új írás fiatal írókról szóló, 1969-es ankétjában azt is elmondta Erki Editnek, nagyon bízik benne, hogy „talán ezzel a generációval fog a magyar irodalom és költészet kiemelkedni eddigi elzártságából”, jóllehet elég súlyos akadályok tornyosulnak előttük, hiszen „A nemzedék legjobbjainak a megszólalási lehetősége hol egészen csekély, hol egyáltalán semmi”. (1972-ben pedig, Cselényi László Irodalmi Szemle-beli kérdésére, még a nagy port felvert Arthur és Franz-cz\ bemutatkozó Bálint Istvánt illeszti a fentiekhez.) Persze, saját pályámnak is fontos mozzanata volt - igaz, már Weöres Sándor halála után -, amikor a vele készült beszélgetéseket első ízben összegyűjtő kötetben rábukkantam (s lehet, szerénységből most el kellene hallgatnom, aminek azonban nem látom okát), hogy az újvidéki Magyar Szónak, egészen pontosan Szűcs Imrének 1974-ben adott interjújában a kérdésre, hogy mit kíván hatvanadik életévében, azt válaszolta, hogy szeretné, „ha a magyar irodalom és költészet fiataljai, vagy már nem olyan fiataljai, minél inkább előtérbe kerülnének”, s példaként Tolnai Ottó, Tandori 8
