Irodalmi Szemle, 2013
2013/7 - Pavlov, Oleg: Robbantás (II.) (elbeszélés, Gyürky Katalin fordítása)
- így. Élnek. Élni kell - mondta lassan a fia. - Mindenki szeret téged. De adj magadnak és anyának esélyt... Emlékezz vissza, mennyire szerettétek egymást. Emlékezz vissza, hogy szeretted a húgomat. Én tudom, hogy neki is szüksége van rád és szeret téged. Elogy nem úgy él, ahogy te szeretnéd? Mert te vajon úgy élsz, ahogy szeretnél? Apa? Jaj! Vétel... Nem hallak... Vétel... Johanna, apával beszélek! Oké, oké... Bocsáss meg, reggelizni hívnak! - Megjelenik egy fiatal nő, mosolyog, integet, a fia szintén mosolyog, integet, de már azért, hogy elbúcsúzzanak, mert sietnek. - Apa, Johanna is szeret téged, azt mondja, hogy nagyon hasonlítasz rám... - nevet a fia. - Kitartás! Vigyázz magadra! A kép a monitoron hirtelen, kegyetlenül eltűnt. A férfi egyedül maradt. Csend.- Kivel beszéltél? - hallotta meg a felesége hangját. A nő ott állt a háta mögött, szintén felébredt, és gyámoltalan volt, mint egy gyermek.- Skype-on, Amerikával. Jó reggelt kívántam nekik, ők pedig nekem jó éjszakát. A nő gondolkodott, várt még valamire. Aztán hirtelen megkérdezte:- Senki más nem telefonált? Amikor a nő látta, hogy a férje készülődik, eldöntötte, hogy vele megy: félt elengedni egyedül, illetve egyedül maradni. Már sötétedett. Kimentek a sugárútra. Homályos fényt árasztottak a lámpák. Fényükben a fák függönynek látszottak. A nő átkarolta a férjét, hozzásimult - ez nyilván átmelegítette -, és ezzel a férfiban is azt az érzést keltette, hogy erős nő, akire menet közben támaszkodhat. A férfi szíve elcsendesedett - már néhány órája semmit se jelzett de most hirtelen valahogy élesen, fájón belenyilallt. Megállt, ránézett az órájára, és megjegyezte az időt: a felesége pedig hallgatott, várt. A lépcsőfeljárónál elváltak. A nő beszállt a liftbe. A férfi lépcsőn ment fel, de az volt az érzése, hogy olyan mozgólépcsőre lépett, amely lefelé halad. Szédült. És egyre sűrűbben nyomta valami azon az oldalon. Időnként megállt, de a szíve harcolt, és arra késztette, hogy valamiért menjen feljebb. Feljebb és feljebb - a legvégéig. Idegen, kongó emeletek, olyanok, mint maguk a lépcsőfokok - és itt az utolsó. Fuldokolva nézett rá az órájára: az idő ismét megállt. Az ablakok, mint a színes üvegek. Megnézte Moszkvát a magasból. Csak fények. Fényáradat. A fényes folyók folytak, úsztak. És furcsa volt arra gondolni, hogy minden világító pont: valakinek az élete, bement a saját emeletére, azaz hazaért, elfáradva, elgyötörve. Mintha ki akart volna szabadulni valahonnan, megszüntetni magán a kísérletet, miközben szabad volt... A megfigyelések naplója - vagy a feljelentéseké. Megalázónak érezte, hogy képes magát analizálni. Vért adni - ebben volt valami fennkölt, hősies, még akkor is, ha a cseppek valamilyen mérőedénybe folytak bele... Szégyenérzet lett úrrá rajta: hisz feljelentette magát, valaki ismeretlennek, írásban. Későn vacsoráztak, így szokták meg. És nem a konyhában - az olyan magányos lett volna -, hanem a tévéképernyő előtt, a szobában. Se a nő, se a férfi nem bírta a lakásban a csendet, mert az olyan volt, mint amikor hirtelen mindent betölt az üresség. A férfi még nem is érezte az étel ízét, de éhesen nyelte a forró, megnyugtató falatokat. Csendesen nézte a hírösszefoglalót. A szemtanúk felvételeit a mobiltelefonokon, azokét, akik megúszták - a robbantást követő első percekben... A mobiltelefonok összes memóriáját teleírták... két
