Irodalmi Szemle, 2013

2013/7 - Varga Imre: Reggelnapló 6-7. (próza)

holnap éjfél előtt. El se engedlek, ha ilyen nyakas vagy. De a tánc, apu, sokáig jó. Tudod te is. S el is tűnik az üres térben; lépked a távoli zene felé. (Luca magával viszi az álom végét is, ha volt egyáltalán.)

*

Idő az sosem. El kell lopnunk az örökkévalóságból, ahogy Prométheusznak a tüzet. Le kell hoznunk ide a földre az időtlenségből, s ez nem mindig könnyű. Sok a kockázat, a veszély. Vigyázni a gyáva észre, mert lebeszélne az égi kalandról, s jobban szeretné, ha inkább üzleti vállalkozásba fognék, a határsértést, az ismeretlen megrohamozását nem szenvedheti. Innen a félelmeink. A tudatosság korlátái.

Megint nyugtalan éjszaka, jó órányit olvasgatok a szellemek idején, németül tanulgatok, s a misztikusaimmal foglalkozom. Ezért a felkelés is későbbre halasztódik, s úgy érzem, el is szivárogtatom az éjszaka kapott energiákat.

A képzelet kalandokba hajszol, a vágy túl erős, én meg gyenge, felszínes, hogy egészen átéljem. A belső tűz a képzelgésekben lohad el hiábavalóan.

Ma leülök a géphez, és játszom pár órát a prózával, játszunk egymással, hadd menjen, ami nem megy. *

*

Majd a reggeli gyakorlatok után! Magam elé húzom a naplót, s írok bele. (A kép már megvan.) Ej, a déli harangszó is kondul, amikor ráébredek mai mulasztásomra. S hajnal Mivel nem utazom anyámhoz, jó lenne dolgozgatni (a tegnapit bepótolandó is). Van egy rövid hangfelvételem; írásban visszaadni valamit az élőbeszéd természetességéből.

Ahogy az ember a világban nem ismeri föl önmaga tükörképét, lát egy vicsorgó dühös ábrázatot, s az, úgy véli, nem ő, mégiscsak neki kell elmosolyodnia, hogy kövesse a tükörképe is.

A visszajátszott beszéd is idegen. Ki az, aki ilyen pipiskedve, édesen kérdezget?

Az isten meghalt, akárcsak más halandók, és most mi teremtjük önmagunkat. Egyszerre önmagam elődje és örököse is vagyok. S mennyi minden voltam már, ha nem is keresztnevezhetően személyesen.

Nyűglődöm: a tehetetlen ember hogyan teremtse meg magát? Én hogyan? Régen ilyenkor ittam, s aludtam rá mámorosán. Megint ittam s aludtam utána. Most nincs menekvés önmagam elől. Végül is meg kell tapasztalnom, át kell élnem a tehetetlenséget, ha ez adódik, hogy tovább tudjak menni. A harc az érzéseimmel, állapotaimmal megakaszt. Egyetlen átélt pillanat a világ. Nincs más, csak a jelen. A most.

Vajon hová tér, hová olvad vissza a jelen?