Irodalmi Szemle, 2013
2013/7 - Tóth László: Írás, irodalom, történet. Közelítések, futamok (próza)
hanem ad 1) amire s ahogy az írás pillanatában - visszavonhatatlanul részlegesen - emlékszem (emlékezni akarok/tudok) belőle; ad 2) amire s ahogy - tagadhatatlanul részlegesen, töredékesen mások emlékeznek belőle (ha, egyáltalán); ad 3) ahogy - itt és most- értelmezem (az elmúlt) eseményeket, ami természetesen önmagában is viszonylagos, hiszen most (az adott pillanatban) történetesen így értelmezek valamit, ami elmúlt, ami megtörtént, vagy éppenséggel meg sem történt, míg máskor másképp ugyanazt, mindig adott hely, helyzet, tér és idő szerint. Vagyis önmagam is tulajdonképpen - elvileg? a gyakorlatban? - nemcsak annyiféle vagyok, ahányszor az életem során változtam, ahányszor bőrt, színt, önképet, s részben talán identitást is váltottam, hanem annyiféle is, ahányszor a múló időben (és változó térben) nekiveselkedtem önmagámnak. S, természetesen, nemcsak emlékezet és értelmezés függvénye a múltam, hanem az értelmezés eszközének, a nyelvnek, az önmagámról való beszéd (beszélés) módjának, hogyanjának, milyenségének a kérdése is. Az ember múltját ugyanis - legalábbis a külvilág számára, a külső tér felé - mindig a nyelv hordozza magában (illetve jeleníti meg, vetíti ki), vagyis a múlt (a múltam, a „múltunk”) nyelvi megformáltság is (másként tűnik fel, ha szűkszavúan vagy bőbeszédűen, költői ihletettséggel vagy sima prózában, elégikus hangnemben vagy ironikusan, tragikus felütésekkel vagy parodisztikusan etc., etc.) beszélünk valamiről. Ilyen értelemben másodlagos, hogy mi is történt anno valójában (a valóságban?- van-e ilyen?), s ennél sokkal fontosabbnak gondolandó, hogy mit hogyan őriztem meg (vagy akarok megőrizni) a múltamból, s ebben nyilván befolyásol, de ugyanekkor nagy segítségemre is van az emlékezet(em), amely persze maga is válogat (vagy, úgymond, előválogat), s amit ő nem tart fontosnak, azt, idő után, eleve kiszórja, vagy jó mélyre, a tudat alá, eltemeti (ahonnan persze azért hébe-korba csak-csak előkóvályog, csak-csak előbányászható ez-az, ami mégis, későbbre vonatkozóan meghatározó lehetett; a közvélekedés szerint a pszichológusok, pszichiáterek-elmeorvosok a nagymesterei ennek, de kiben-ki- ben magában is meglehet az erre való képesség). Mi hát a múltam, mi tartozik - itt és most - hozzám? Visszatérve Konrádhoz: „Amit kiválasztok, amit elmesélek”, s tegyem hozzá, a fentieknek megfelelően: ahogy elmesélem, azaz, s ez már ismét A látogató írója: „..az önkény teremti a jelenséget.” De, s hadd tegyem hozzá megint, ez az önkény bizonyos értelemben magában hordozza a szabadság kegyelmét is, a mérlegelés szabadságáét, a teremtő választás örömét, kínját, keservét. Mert a szabadság ebben az értelemben nemcsak (f)elszabadultság, nemcsak önkény, nemcsak öröm, ugrabugra, pilleszárny; a szabadság teher is, a választás terhe, a döntés kötelme (hadd ne írjak felelősséget, nem gondolnám itt most helyét a moralizmusnak, moralizálgatásnak), a (ki)választott értelmezés, nyelv, forma megváltoztathatatlansága, rögzítettsége (s később: rögzültsége). Ez egyébként az életünk (az élet) egyik legnagyobb ellentmondása, kettőssége, kétértelműsége (kétlényegűsége) is: szabadságra vágyunk, hogy kedvünkre megköthessünk, rögzíthessünk, egy-egy konkrét nyelvi-képi forma kalodájába kényszeríthessünk valamit, ahonnan nincs visszaút; szabadságunk önfeledt pillanatait mindig valamely változtathatatlan testbe igyekszünk parancsolni. A szabadság testtelen demokratizmusát ily- képpen rendszerint a teremtés, a létrehozás önkényességéhez használjuk fel (ki). (De mit 61
