Irodalmi Szemle, 2013
2013/7 - CIGÁNY UTAK - Barlog Károly: Betekintés a kilátástalanságba (esszé)
CIGÁNY UTAK lene tartanunk; a farzsebünkben, ha nem is szívtájéknál. Mindenesetre legyenek kéznél, hisz’ olyan térségben élünk, ahol napról napra szükség mutatkozik rájuk, ahol mindig újra kell definiálnunk, mit jelent kisebbségnek lenni, és hogy miként lehet ezt a kisebbségi létet és magát a kisebbséget megérteni, s ami nem kevésbé fontos: megőrizni. Többek között éppen ebben a megértésben, megismerésben van hasznunkra ez a könyv, de rögtön hozzá kell tennünk, hogy mi nem pusztán a haszonra hajtunk, hanem az élvezetekre - jelesül az olvasás örömeire - is. Kezdhetnénk rögtön a regény nyelvezetével, mely kétségkívül magával ragadja az olvasót. Mintha egy Jókai-regény világában mozognánk, jól megrajzolt figurák, veretes mondatok között. Minden ízében lélegzik ez a szövegtest. Talán épp a jókais nyelv hatására tűnt a megíródása idejében ez a regény avultnak, s noha a Füstös képek igazi siker volt az olvasók körében, az irodalomtörténet-írás nem szentelt rá kellő figyelmet - ahogy mondani szokás, kiszorult a kánonból, vagy éppen be sem került. Nyilván ezért nem értesültem korábban létéről jómagam sem - én, aki (sokszor) a mindenféle kánonoktól megvezettetve választom meg olvasmányaimat. És amikor ez év januárjában egy beszélgetésre készülve próbáltam feltérképezni azokat az ösvényeket, amelyeken azután majd beszélgetőpartnereimmel elindulhatnánk, azt kellett tapasztalnom, hogy egy-két blogbejegyzésen, tanulmányon és Choli Daróczi József megemlékezésén kívül alig van valami visszhangja Lakatos Menyhért kultikus müvének. Mindenesetre számomra ez a megszólalásmód felettébb megnyerő, mert talán csak ezen a „nyelven” lehet méltán bemutatni egy olyan nép mindennapi életét, szokásait, kultúráját, gondolkodásmódját, amelynek a vérébe tüzet rakott az élet1. És tegyük hozzá még azt, hogy csakis Lakatos Menyhért volt képes így bemutatni, aki rendkívüli érzékenységgel figyelte népe sorsát, és ennek az érzékenységnek köszönhetően olyannak hat ez a regény, mint egy precíz szociográfia. A Füstös képek nevelődési regény, s bár én-elbeszélőjének sorsa sokban hasonlít a szerzőéhez, nem célszerű referenciálisan olvasni a művet. Minden világ megformálja a maga embereit, és minden ember a maga világát. Úgy élnek egymásban, ahogy tudnak, ahogy nekik a legjobb - olvashatjuk egy helyütt. Nos, bennünket épp ez a viszony érdekel - kell, hogy érdekeljen -, mely ember és világ között fennáll, s az egyénben, az egyén mögött ezt a világot kutatjuk bőszen. Olyan világ ez, ahol még az apák, nagyapák ijjúkori történetei éltek, ahol az időt nem hónapokkal, nem napokkal mérték, hanem virágzással és lombhullással. Azaz létezett az a fajta intim kapcsolat természet és ember között (engedtessék meg nekem, hogy ilyen elcsépelt mondatokat használjak), melyet az urbánus cigányság - nem tudom, mennyiben érvényes kategória - csak hírből, vagy abból sem ismer. Talán itt lehet utoljára „egységben” látni a cigány kultúrát, melyet majd a huszadik század eseményei - a folyamat a második világégéssel veszi kezdetét - szétzilálnak. A könyv részletes betekintést nyújt a cigány hitvilágba - olvashatunk szellemjárásról és szelleműzésről, de megtudhatjuk például azt is, hogy a „cigány szokások” tiltják a szemes terményből készült ételek fogyasztását karácsony tájékán, mert a babona sze31
