Irodalmi Szemle, 2013
2013/6 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Pethő Anita: Szindbád rendszert vált(h)a(t)na (Szászi Zoltán Zimankó és a Város Szíve című kötetéről)
ÍZLESEK ES POFONOK buta tekintetű, a felszolgálás művészetéhez nem értő alkalmazottjaik, szól a verdikt, miközben tudjuk jól, Zimankó ifjúkora sem épp a kávéházi kultúra és vendéglátás aranykora volt. Még akkor sem, ha a jelenből szemlélt eseménysor helyszíne nagyrészt egy vendéglő, ahova Zimankó és barátai, ismerősei rendszeresen összegyűlnek. Élvezetes és izgalmas játék, ha az esztétikai szempontokat helyezzük előtérbe, de több problémát is felvet, ha hangsúlyosabban a szövegen kívüli értelmezési aspektusokat vesszük figyelembe. Vajon nem épp azzal veszít-e el valami nagyon fontosat a regény, hogy hangulatiságában össze kívánja olvasztani az államszocializmus korát a polgári boldog békeidőkkel? Vagy arról lenne csupán szó, hogy megszoktuk, hogy tárgyilagos, szikár, száraz, realista ábrázolásmóddal találkozunk, ha erről a néhány évtizedről van szó? Érdemes ebből a szempontból összevetni Szászi Zoltán regényét Kerékgyártó István Rükverc című kötetével, ahol ugyanúgy megtalálható a trógerolásból élő fiatal, tapasztalatlan srác karaktere, akinek egy ellenszenves munkatárssal töltve napjait a rendszer mikrotársadalmi mechanizmusai mellett a női nemmel is alkalma nyílik alaposabban megismerkedni. A két eljárás, a díszített, álomvilágot sejtető, időnként áthatolhatatlanul dús, illetve a transzparens, szikár nyelven írt történetek közül vajon melyik tűnik hitelesebbnek, ha ennek a korszaknak az ábrázolásáról van szó? Ismétlem, talán csak a megszokás, a megoldás ismerősségéből fakadó kényelemérzet mondatja velem, de e tekintetben nem Szászi Zoltán regénye felé billen a mérleg. Igaz ugyan, hogy alaposabb vizsgálódás, a regény új ráolvasása § | során akár még az is felmerülhet, hogy csupán díszletként funkcionál ez a korszak a regényben, még akkor is, ha nem egy, a történet idejének betájolását segítő referencia, például Brezsnyev halálának vagy a rendszerváltásnak az említése, sőt egyenesen ehhez kötődő dátumok is felbukkannak a szövegben. A korszak jellegzetes motívumai után kutatva a regényben, találkozhat az olvasó Pumpel Etelka „hajdani kasszírnő, ma takarítónő és alkalmi vécés néni” (az elbeszélő az egyes szereplők neveihez ilyen és ehhez hasonló, rendre visszatérő eposzi jelzőket kapcsol) történetével, amely rávilágít a könyv talán legnagyobb problémájára. Az idős asszony sorsa jellegzetesen huszadik századi, akár férje családjának megsemmisítését, vagy saját, a láger meg- járása által megpecsételt fiatalságát nézzük, akár a háború utáni sorsát, ahogy a középosztálybeli létből a társadalmi ranglétra aljára taszították. Öregkorában aztán, mintegy meseszerűen kárpótolva minden rosszért, megtalálja a házában szomszédai által elrejtett ékszereket, s pénzzé téve mindent, a regény több szereplőjének sorsát is igyekszik elegyengetni. Az ékszerekről és Etelka múltjáról csak Zimankó tudhat valamit, ám ő is lázas betegen szembesül ezzel, s mielőtt az öregasszony meghal, nem történik meg a fontos és traumatikus események közös kibeszélése, ami így a huszadik századi nagy közös traumák kibeszélhetetlensé- gének palimpszesztszerűen egymásra író- dását is jelenti. Jól láthatóan szerencsésebb lett volna külön regényben megfogalmazni Zimankó nosztalgikus visszatekintését a múltba, 87
