Irodalmi Szemle, 2013
2013/6 - Varga Imre: Reggelnapló 5. (próza)
Az eső, szürkeség itt is, odakint (s bennem is, ahogy a mondataim árulkodnak róla). Szentendrén zen-csoportunk meditációja. Hazaérkezvén itt várt meghívójuk a hétvégi találkozóra (ha már Pesten tudom, megtettem volna azt a kitérőt). Most már se időm, se pénzem odautazni, s azért a maradék fél napért nem is érdemes. Most miben kételkedem legtöbbször? Hogy részem van a teremtésben, s hogy lélek is vagyok. Csak forgat, dobál a jó- vagy balszerencsém. (S a szomszédban valaki bőszen deszkát szögei, nyilván koporsót készít, bár ő megtévesztésül pihenőpadnak nevezi majd.) A kérdés fölöttébb hülyén hangzik, mert magamnak mondom. Miért nem írom tovább a Jelenéseket? A válasz hasonlóképp oktondi. Mert nem jut rá időm. Másra meg igen? Enni, főzni naponta? Más: talán félek a kudarctól. Van-e kudarc? Lehet-e, ha lazán fogom fel: pusztán egy tapasztalat. Hát akkor már minden veszik, ha írásként, egészként nem lesz érvényes ez a próza? Régi fő szempontjaim most mellékessé váltak, s ami akkor járulékosnak látszott, most helyet követel magának, sőt a fő helyre kívánkozik. Nem lenne szerencsés életvégig tartó művé tenni: ragasztgatni, toldozgatni, míg e világban vagyok. Valahol (a legváratlanabb helyen) megszakítani, hadd folytatódjék az olvasóban. (A megütött gong elhaló hangja, ami belül, bennünk egyre erősebb. A forrásig visz el.) S onnan indulhat valami visszhang. A csendből. Nem mindenáron új szavakat kitalálni. (Csak ha adódnak.) A mondatok megújítása sem lehet a célom. A történeteké sem. De ami meg szeretne újulni, azért ne gátoljam. Tudatregény lesz-e? Egy szürke levélszekrényre árnyék vetül. S ettől elsötétül egy pillanatra az egész történet. Majd ahogy a nap eltünteti a sötétséget. S ettől fényt kap az is, ami korábban árnyékban volt, átjárhatóbbak lesznek az emlékek is. Az ugyanaz árnyékban vagy napsütésben egészen más. A borús részeket előszedegetni, mosolyogva nézegetni, hogy most mire van hajlandóságuk. Mit tisztázhatok magamban, magam körül? Hogyan hat egy történet a vegyigyárakra, a vágóhidakra, a közhazugságokra vagy mondjuk a botrányos élelmiszeriparra? Kell-e hogy hasson egyáltalán? Bárhogy is válaszolnék, részben lenne igaz, az igen küzdelme, harcai is szenvedés s a nem passzivitása, visszahúzódása, kishitűsége, kivárása ugyancsak. Vissza a tapasztalathoz, a megéléshez! A belefulladás, elnyeletés megélése, a segélykiáltás a pokol torkából, ez is érték. Mitől félek még? Na ki vele, hékás! Hogy teljesen elszegényedem, és testem esetleges karbantartására sem lesz pénzem. (Nem tudom fizetni havonta a kötelező egészségbiztosítást, mert nincs rá költség. S ez a politikusokat nem érdekli.) Ez egyelőre csak aggodalom, s ennél már a közhelyes mondás is okosabb, vagyis: még sohasem volt úgy, hogy valahogy ne lett volna. ( S ha nem lesz sehogy, akkor is lesz valahogy.) Nem szeretném, ha öntetszelgés, önsajnáltatás volna bármelyik mondatom. Se bűntudat, se hiúság ne legyen itt! (S mégis a tényékhez: eltörött, ugye, a szemüvegem szára, s nincs annyi pénzem, hogy megjavíttassam. Ráadásul most érkezett meg a földhivatal levele a harmincnégyezer forint illetékről, amiben a hétezer forint késedelmi pótlék is benne van. Ez még a lakótelepről való elköltözésemre visszhangozik. S a késés ezúttal nem is rajtam múlt, hanem a hivatalokon. Levelet írni, kedvezményt kérni vagy inkább halasztást? Na, lesz mit fogalmazgatnom az elkövetkező órákban.)
